A kis madár útja

A kis madár útja.

Az erdő aranyba és vörösbe öltözött, amikor Cinkécske, a kis kékcinke, fészke mellett ült.

A lehulló levelek között a fény apró csíkokat rajzolt, és a szél lágyan simogatta a tollát.

Cinkécske szíve kissé szorongott: tudta, hogy a többiek hamarosan útnak indulnak, de ő még bizonytalan volt.

– Hová is repülhetnék én? – csiripelte magában. – Talán a tenger felé? Vagy a meleg, aranyló síkságok felé? És mi lesz az erdővel, ahol születtem?

Ekkor három madár jelent meg az ágak között: a magas, karcsú gólya, a szelíd vándorrév és a fürge, vidám fecske.

Mind mosolyogva figyelte Cinkécskét.

– Én minden télen Afrikába repülök – kezdte a gólya. – Hosszú az út, de a meleg, tágas síkságokon biztonságban vészelem át a hideget. Amikor visszatérek, a rétek mindig várnak rám.

A vándorrév halk, dallamos hangon folytatta:
– Én a folyók és tavak felé utazom. Ott mindig elegendő ételt találok, és új helyeket fedezek fel. De minden évben visszatérek a fészkemhez, ahol a fiókáim várnak, és ahol otthon vagyok.

A fecske csipogott, szárnyát vidáman verdesve:
– Én messzire repülök a nyár végén, de az út nem csak hosszú, hanem tele barátokkal is. Együtt könnyebb a szélben haladni, és így mindig van, aki vigyáz ránk.

Cinkécske hallgatta őket, és egyre jobban képzelte magát messzi tájakon: a tenger hullámait, a nádasok illatát, az aranyló síkságok partját.

Minden történet egy új szárnycsapás volt a képzeletében.

– Talán… én is elindulhatok valahová – suttogta végül. – Nem tudom még pontosan, hová, de az út talán épp olyan izgalmas lesz, mint amilyennek elképzelem.

A három madár vidáman köré repült, és együtt figyelték, ahogy Cinkécske a képzelet szárnyán először “repül” a saját útján.

 A szívében lassan megszűnt a félelem, helyét a kíváncsiság és a remény vette át.

A szárnycsapások ritmusa és a csicsergés dallama biztonságot és bátorságot adott neki.

Cinkécske érezte, hogy a hosszú út nem is olyan félelmetes, ha van kivel repülni, és hogy a távoli vidékeken is új élmények várnak.

Rájött, hogy a változás néha ijesztő, de új barátokat, új tájakat és új kalandokat hoz mindenkinek, aki bátran szárnyra kel.

És az erdő?

 Az mindig visszavárja, hiszen az otthon nem tűnik el, csak másként vár minket.

Így kezdődött Cinkécske első nagy, őszi kalandja, amelyből megtanulta a bátorság, a barátság és az útra kelés szépségét.