A kis pulykalány

A kis pulykalány.

Ugye emlékeztek Potyira? Nos, ez a helyes dalmatácska végül pöttyös ifjonccá cseperedett. Ő volt a farm ura, körbe-körbe járta a portát s nem győzött megugatni minden arra járó lelket. Egy nap észrevette, hogy a kert végénél van egy nagy rés a drótkerítésnél. Ahogy mancsával nyomogatni kezdte, hát mit ad Isten, sikerült szétfeszítenie és már ki is tudott rajta bújni. Egyből megcsapta a szabadság illata, lábai szinte a levegőbe repítették, úgy örült, hogy végre mindent megleshet, megszaglászhat a farmon túl is.

 Öröme azonban hirtelen ámulatba csapott át, amikor az egyik bokor aljában egy tojást vélt felfedezni. Gondolkodott egy darabig, hogy is kerülhetett oda, majd óvatosan a szájába vette, és visszaindult a farmra. No persze nem azért, hogy játsszon vele, vagy megegye, hanem azért, hogy Kotlós Karolának odaadhassa. Boldogan vitte a szájában, alig ráharapva, hogy meg ne sérüljön, mikor szembejött Karola, az idősödő tyúkocska. De bizony hamar letörte Potyi igyekezetét, mert ahogy meglátta a kutya szájában a tojást, iszonyatos kárálásba kezdett, s lekapta Potyit mind a 20 körméről.  A kutyus elszontyolodott, hiszen a nagy csetepatéban el sem tudta magyarázni, mi történt, Karola pedig meggyanúsította azzal, hogy ellopta a tojáskáját. A kis dalmata gyorsan átadta, majd bánatosan elkullogott. Karola pedig a többiek mellé tette a találtat, és rögtön melengetni kezdte.

Pár nap múlva a csibék érkezését követően kikelt a Potyi által hozott tojás is. Teltek-múltak a napok, hetek, és a kis jövevény egyre nagyobb és nagyobb lett, így kezdett kitűnni, hogy cseppet sem hasonlított pihés társaira. Teste megnagyobbodott, nyakát nemigen borította toll, ellenben érdekes gurgulázó hangot adott. Karola bizony sokszor nézegette nevelt gyermekét, akit persze sajátjaként szeretett, s megkörnyékezte egy nap Potyit.

• Potyikám, mondd, mi történt pontosan azon a napon, amikor a tojással a szádban megjelentél? – kérdezte a tyúkocska a kutyát.
• Véletlenül ki tudtam menni a farmon kívülre, és egy bokor aljában találtam őt egyedül. – felelte a kutya. El akartam neked mondani, de úgy leteremtettél, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
• Ó, ne haragudj, kérlek! A legrosszabbra gondoltam és olyat feltételeztem rólad, amit te sohasem tettél volna. Bocsáss meg nekem! – kérlelte őt Karola. Gondolom te is látod a különbséget közöttünk – és szemével cinkosan kacsintott egyet.
• Bizony, látom! István gazdánk is nagyot nézett, hogyan kerülhetett ide, de ugye, neki magyarázkodhatnék, úgysem értené. – felelte Potyi. Ha másképp alakult volna, és elmondom, te akkor is a szárnyaid alá vetted volna. No meg aztán én sem tudtam miféle teremtmény ő.
• Ő egy pulykalány – nevetett az idősödő tyúk. Nagy és erős, szeretetteljes madárka lesz. Kicsit hangosabb a kelleténél, és érdekes módon mindig a legmagasabb ponton alszik a tyúkólban. Elneveztem Poi-Poinak. Köszönöm, hogy hazahoztad a családunkba, igazi egyéniséggé vált.
• Azt meghiszem, és még fölétek is magasodik! – nevetett a kutyus!
• No, ne szemtelenkedj velem, fiatalúr, inkább vakard meg a lapockámat! Kérte meg Karola a kutyust.

Potyi örült, hogy sikerült elásniuk a csatabárdot, és figyelemmel kísérte a pulykalány életét. Terelgette őt is a többiekhez hasonlóan, és jókat mosolygott a hangzavaron, amit gurgulázó nevetésével, vagy elégedetlenkedésével okozott.