A kisgólya

A kisgólya.

-„Anyaaaa! Most már oda vagyunk végre érve? Teljesen? És nem úgy, hogy már csak kicsit bírjam ki?” A kis gólya, Cakó esdeklőn nézett anyukájára, miközben fekete pálcika lábai csak úgy reszkettek alatta a fáradtságtól. Gólyamama elmosolyodott, megsimogatta kisfia buksiját és csak utána válaszolt: -„Úgy mondjuk szépen, hogy odaértünk. És igen, ide igyekeztünk a sok repüléssel. Pihenhetsz, amíg keresünk valami vacsorának valót”.

-„Anyaaa! Most már van időd elmondani, mi az a tél?” Cakó még csak az idén tavasszal született, sosem látott telet és nem értette, miért kell otthagynia a barátait, hogy sok -sok kilométert repüljenek egészen a világ végéig. Ráadásul ő még nem bírta jól a hosszú repüléseket, de ha nem akart elveszni, akkor lépést kellett tartania a felnőttekkel. Bármennyire fáradt is volt, sikerült neki anyukája és testvérei mellett végigrepülni az utat a nagy víz felett. –„ A tél” –kezdte anyja a mesét –„nagyon hideg évszak. Olyankor befagynak a tavak, mocsarak, minden csupa jég lesz, a hó befedi a fészkeket, a békák és rovarok is elbújnak. A fák ledobják a leveleiket és téli álomba merülnek.”

 – „Anyaaaa, mi az a jég?” „Hogy is magyarázzam neked, kisfiam? Emlékszel, amikor repülni tanultál és még nem ment annyira jól? Akkor nekiszálltál egy nagy fényes táblának, amiben egy másik kisgólyát véltél látni. Az volt az üveg. A jég nagyon hasonlít rá, csak hidegebb. A tél befedi vele az összes tavat. És nem tudjuk beledugni a csőrünket a vízbe. A békák sem tudnak kijönni. Így nagyon éhesek lennénk.”

Cakó eltöprengett a hallottakon, a fáradtságtól talán kicsit el is szundikált. Gólyamama majdnem elindult a vacsoráért, amikor a kisgólya hirtelen aggodalommal telt meg és felkiáltott: -„Anyaaa! Mi lesz Csuriékkal abban a télben? Ők honnan szednek békákat? És nem fognak megfázni, mint én, amikor nyáron olyan sokáig esett a hideg eső?” Csuriék voltak a gólyacsalád albérlői. Kis fészkeiket a gólyafészek peremébe építették és hálából megtisztogatták a lakhelyet az apró rovaroktól, amiket a gólyák a nagy, piros csőrükkel nem tudtak elkapni. Cakó a nyáron összebarátkozott a verébfiakkal és nagy kergetőzéseket rendeztek a templom tornya körül. Most nagyon aggódott kis barátaiért. -„Ne féltsd Csuriékat, kisfiam! Tudnak ők vigyázni magukra. Emlékszel? A verebek nem esznek békát. Ők magvakkal és idegesítő kis rovarokkal tömik meg a begyüket. Amikor hideg van, akkor az emberek segítenek nekik, tesznek ki élelmet. És ott vannak Kott asszonyságék, ők is megengedik, hogy a verebek felszedegessék a maradékot a baromfiudvarban, amikor ők már jól laktak. Vagy ott vannak Töfiék, akik nyáron a dagonyában fürödtek és olyan vidám kis zenéket trombitáltak közben. Ők télen finom ételt kapnak, abból is jut Csuriéknak. Megfázni pedig csak akkor fognak, ha nem vigyáznak magukra. A tél sokkal hidegebb, mint a nyári esők ideje, de a verebek jól összebújnak és egymást melegítik, nem lesz semmi bajuk. De most már igazán aludnod kellene. Ha csak beszélgetünk, nem lesz vacsora!”

-„Anyaaa! Mi most már örökre itt fogunk élni? Ide nem jön el a tél utánunk?” Ahhoz képest, hogy a kis gólya mennyire fáradt volt, rengeteg kérdés foglalkoztatta, amit az úton nem tudott feltenni. Be kellett osztania az erejét, nem lehetett beszélgetésre pazarolni. Szerencséjére igen okos anyukája volt, aki már sok mindent látott, többször megtette a Nagy Utat is. Ráadásul végtelen türelemmel és szeretettel válaszolgatott mindig a gyerekei kérdéseire. –„Nem, kicsim. Amikor eljön a tavasz, megint útra kelünk és visszamegyünk arra a vidékre, ahol születtél és felnőttél, megint találkozhatsz a barátaiddal, pancsolhatsz az erdőszéli tóban és röpversenyt szervezhetsz a templom körül.”

„És anyaaa, itt miért nincsen templomtorony? És miért más színűek az emberek?” „Nem tudom, miért nincsen templomtorony. Itt az emberek másféle fészkeket építenek maguknak, mint otthon. És azért más a színűk, amiért az unokatestvéreidnek is, akik itt élnek, és akiket néhány napon belül meg fogunk látogatni. Már meséltem neked róluk, emlékszel? Nekik nem piros a csőrük és nem fehér a tolluk. Ugyanígy van az embereknél is. De majd meglátod, ők is ugyanolyan kedvesek, mint az otthoni embereink.”

-„Anyaaa, mikor visszamegyünk, addigra már én is erős leszek? És repülhetek elöl a nagy fiúkkal? Már nagyon szeretnék felnőtt lenni, akkor én vezethetném a többi gólyát egyik helyről a másikra, én mondhatnám meg, mikor kell elindulni vagy pihenni. És megparancsolnám a szélnek, hogy vigyen engem annyira nagyon magasra, hogy ti engem csak akkorának lássatok, mint a Kiscsuri. És akkor, anya, te nagyon büszke lennél már rám és mondhatnád a többi gólyamamának, hogy nézzétek, ott repül az én kisfiam.” Gólyamama szeretettel szemlélte a lelkesen magyarázó Cakót, aki elfeledkezett a fáradtságáról, és éppen fel-le ugrált, szárnyaival mutatta, hogyan repülne fel az égbe. –„Én már most is nagyon büszke vagyok rád, kisfiam. Ügyesen végigrepülted ezt a hosszú utat. A visszaindulás előtt azért még hosszan pihenünk itt, hogy erősek legyenek a szárnyaink.”

A kisgólyát megint legyűrte a fáradtság, hatalmasakat ásított és óvatosan feltette az utolsó kérdését: -„Anyaaa, szerinted nem baj, ha egyszer én alszom előbb és nem a napocska? Ő is hosszú utat tesz meg minden nap, de szerintem én ma sokkal jobban elfáradtam, mint ő. De azért vacsorára majd keltsetek fel engem is, meg akarom kóstolni az itteni szöcskéket, bár az otthoniak biztosan százszor, ezerszer finomabbak!” Cakó utolsó szavait már alig lehetett érteni, szépen elaludt. Gólyamama megigazgatta a kicsi tollait, körülnézett a többi gyerek után, majd ellebbent a fészek pereméről, felfeküdt a felszálló légáramlatra és elvitorlázott vacsorát szerezni tikkadt családjának.