Robi nagy kalandja

Robi nagy kalandja.

A rozsdafarkú család fészke egy zöldre festett, szögletesre vágott gerendára épült közvetlenül a cserepek alá. A szülők hat kis fiókát nevelgettek benne már több, mint két hete. A legkisebb csemete, Robi kitotyogott a gerendára. Rég aludnia kellett volna, de a nagy izgalomtól nem csukódtak le a szemei. Anyukája lefekvés előtt ugyanis azt mondta nekik, hogy reggel megkezdik a röpleckéket. Egy kismadár életében fontos fordulópont az a nap, amikor megtanulja használni a szárnyait. Onnantól már bárhová elmehetnek, akár egyedül is! Maguk vadászhatnak vacsorára! Lehet a levegőben bukfencezni! Elérhetik a legmagasabb felhőket! 

Robi lenézett és megborzongott. Nagyon, nagyon messzinek tűnt az a zöld valami odalent! Mi van, ha ő az egyetlen madár a világon, aki nem tud megtanulni repülni? Ha nem bírják el a szárnyai? Ha beleesik egy bokorba? Félelmetesebbnél félelmetesebb lehetőségek jutottak eszébe. Hangosan kattogott a csőre, annyira megijesztette magát ezekkel a gondolatokkal. A furcsa hangra felébredt az apukája és leült mellé. "Miért nem alszol? Mi a baj?"-kérdezte. Robi egyik lábáról a másikra állt, rágcsálta a tolla végét, aztán kibökte: "Apa, mi van, ha én nem tudok megtanulni repülni?" A papája nagyon komolyan vette az aggodalmát. Kicsit gondolkodott, megvakargatta a fejét, végül magához ölelte a fiát. "Tudod, kicsim, szerintem te nagyon ügyes fióka vagy. Erős, egészséges, ezért úgy gondolom, menni fog. Amikor akkora voltam, mint te, első próbálkozásra beleestem a lóitatóba. Az egész istálló rajtam nevetett, de nem adtam fel! Másodikra nekimentem Bella tehén farának. Újra megpróbáltam, meg újra, meg újra." A kismadár szeme hatalmasra kerekedett. "Apa! De hát te repülsz a legjobban a környéken. A legmagasabbra! A leggyorsabban! És te beleestél az itatóba?" "Bele bizony!" -kacagott az apuka, -" Senki nem úgy születik, hogy mindent tud. Nagyon sokat kell gyakorolni. Viszont ha ennyire félsz, tudok pár trükköt. Kíváncsi vagy rájuk?" Robin látszott a megkönnyebbülés és bőszen bólogatott. "Nézz jól körül! Az első alkalommal mindig csak piciket repülünk. Keressünk leszállóhelyeket, ahol biztonságban leszel, ha elfáradsz vagy elbizonytalanodsz. Mit gondolsz, hol tudsz leszállni?" A fióka nagyon koncentrált, a nyakát nyújtogatta és a kis szárnyaival mutogatni kezdett. "Ott a korlát! Az a nagy kupac kő! Az almafa! Bodri házának a teteje! A kerítés!" És csak sorolta, sorolta, amiket lát. "Úgy látom, ezzel nem lesz gond. A második szabály pedig az, hogy amikor úgy érzed, nem tudsz visszajönni, keress búvóhelyet. Emlékszel, gyakran jár erre Morci macska, nem akarjuk, hogy bántson. Használd ki, hogy kicsi vagy, ő pedig nagy!" Robi feszülten figyelt,el nem mulasztotta volna apja egyetlen szavát sem. "A legfontosabb, amit meg kell jegyezned, hogy anyád és én mindig itt leszünk és vigyázunk rád. Viszünk enni, megvédünk, ha kell és tanácsot adunk. De most sipirc aludni, csak a kipihent kismadár tud a feladatra figyelni!" Robi megölelte az apját, megköszönte a tanácsokat és bemászott a fészekbe.

Nagyon hamar eljött a reggel. Egy finom légyválogatás után a kis család ott sorakozott a gerendán. Együtt is meghallgatták a szabályokat apától. Végül a szülők mindegyikőjüket megölelgették és kezdődhetett a nagy kaland.

Robi kinézte magának a lépcső korlátját, összeszorította a csőrét, megmozgatta a szárnyait, behajlította párszor pálcikalábait, nagy levegőt vett és elrugaszkodott. Csapkodott a szárnyacskáival, kicsit billegett, néha bukdácsolt, de elérte a korlátot. Teli torokból kiabálni kezdett. "Láttad, apa? Láttad? Megcsináltam! Sikerült! Láttad?" A papája a feje felett körözött és nagyon megdicsérte. "Igazán szép munka volt, de azért még gyakoroljunk! Most próbáld meg felfelé, az almafára!" Robi megint koncentrált, megindult, de felfelé sokkal sokkal nehezebb volt. Már majdnem elérte az alsó ágat, amikor egy hirtelen fuvallat eltérítette. Ijedtében elfelejtette, hogy verdesnie kell és egyszerűen lehuppant a fűre. Kicsit megütötte magát, már majdnem sírva is fakadt, de eszébe jutott, amiről az este beszéltek. Újra meg kell próbálni, gyakorolni kell. 

Éppen feltápászkodott volna, amikor a szülei egyszerre kiáltották, hogy vigyázz. Felkapta a fejét és meglátta, hogy az udvaron át Morci oson feléje a karmait villogtatva. Felidézte a második szabályt és búvóhely után nézett. Ott volt előtte a kőrakás, felpattant és bepréselte magát két nagyobb kő közé. Szerencse, hogy ilyen gyorsan vágott az esze, mert így a macska már csak a fűre csaphatott a mancsával. Morci prüszkölt, morgott és toporgott mérgében. Megpróbálta elérni a kismadarat,aki annyira hátrahúzódott, ahogy csak bírt. A szülei érkeztek a segítségére. Hangos csiviteléssel elterelték a cica figyelmét, majd elcsalogatták messze, a kerítésen túlra. 

Robi kifújta magát, kikecmergett a kövek közül, tekintetét az előbb is megcélzott ágra függesztette. Nekifutott, szaporán verdesett a szárnyaival, elemelkedett a földről, csak úgy hasította a levegőt és hipphopp fent is ült a fán. A szomszéd felől sebesen szálltak a szülei, hogy két oldalról egy szoros ölelésbe foghassák. Közben a testvéreinek is sikerült az első repülésük, így már nyolcan sorakoztak az almakezdemények között. A nagy ijedtségre megebédeltek és aztán egész délután folytatták a gyakorlást. A következő néhány napban megtanultak felszállni, leszállni, rászállni és átszállni. Szerencsére nem volt több összecsapásuk Morcival. A hét végére mind a hat fióka elsajátította az alapokat és már könnyedén repkedtek ágról ágra. Robi végig nagyon igyekezett. Mikor elkapta röptében az első rovarát, a szülei megengedték neki, hogy ezentúl egyedül is kirepüljön. Ha kinéztek az ablakon, talán látjátok is, ahogy vidáman repked a felhők alatt legyekre vadászva.