Barion Pixel

A kíváncsi kiskacsa


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Egy szikrázó tavaszi reggelen kikelt a tizenöt kiskacsa. A mamájuk szeretettel figyelte, ahogy először csak bukdácsoltak és esetlenkedtek a kis pelyhes jószágok, aztán pár óra alatt megerősödtek és már vidáman sipogva rohangáltak. A kacsamama próbált egyszerre odafigyelni mindannyiukra, de ez nem is volt olyan egyszerű feladat. A fűben alig látszottak a kis sárga-barna gombolyagok, ráadásul aki egyik pillanatban itt volt, az a másikban már ott bukkant fel. Így eshetett meg, hogy kikelési napjának délutánján Dönci elveszett! A mama kétségbeesve rohangált nyomában tizennégy gyermekével, hogy megtalálják a legkisebb kacsafit.

Eközben Dönci teljesen jól érezte magát. Egyrészt mert nem tudta magáról, hogy el van veszve, másrészt pedig éppen felfedezőútra indult. Először a szomszédokhoz kukkantott be. Ott a mamájához hasonló egyének beszélgettek más tollas valakikkel. Dönci nem tétovázott, nagyon bátran bevonult a tömegbe és jó hangosan köszönt, ahogy a mama tanította. "Sziasztok! Ti kik vagytok? Engem Döncinek hívnak, ma keltem ki és most felfedezem a világot." A hangoskodó társaság egy pillanat alatt elhallgatott, de aztán jött is a válasz: "Szervusz, kiskacsa! Mi a te rokonaid vagyunk, szintén kacsák. Ők pedig a tyúkok. Jó barátok vagyunk. De mondd csak, tudja valaki, hogy te eljöttél a testvéreidtől?" Dönci töprengő arcot vágott, de nem hagyta átverni magát. Szörnyen okosnak képzelte magát, ahogy kibökte a feleletet: "Ti tudjátok. Éppen most mondtam el. Megyek is tovább, nehogy lemaradjak valamiről. Folytassátok csak a beszélgetést!" Elegánsnak szánt mozdulattal intett a picike szárnyával, majd totyogva elvonult. Nem vett tudomást a háta mögött felharsanó kacagásról.

Tovább haladva kiért a fűből és a porban döcögött tovább. Folyamatosan jobbra, balra, fel és le nézegetett, nehogy bármiről is lemaradjon. A szeme sarkából észrevett egy nagy dagonyát, amiben hatalmasnak tűnő rózsaszín buckák visítoztak. Ezt nem hagyhatta ki, máris feléjük vette az irányt. Megint jó hangosan köszönt és itt is bemutatkozott: "Sziasztok! Dönci vagyok, ma keltem ki és felfedezem a világot. Ti kik vagytok és mit csináltok?" A vidám társaság egymás szavába vágva kezdett beszélni: "Mi vagyunk a kismalacok. Egyáltalán nem keltünk ki, de már réges régen megszülettünk. Most pedig dagonyázunk a sárban, amit a gazda direkt nekünk csinált. De te kedvesnek tűnsz. Akarsz velünk sarat dagasztani?" Dönci az őt legjobban érdeklő dologra kérdezett rá: "Mi az a gazda?" A malackák döbbenten elhallgattak: "Te nem tudod, ki az a gazda? De hát ő a mindenek ura, ő ad nekünk enni, ő csinál nekünk puha sarat! Jössz vagy nem jössz játszani?" A kiskacsa már indulás közben szólt vissza a szárnya fölött: "Nem érek rá játszani, fel kell fedeznem a világot! További jó szórakozást nektek!"

Dönci még beszélgetés közben kiszúrt egy nagy épületet nem messze a malacoktól és most egyenesen oda tartott. Ahogy be akart lépni az ajtaján egy hatalmas fehéres madzagcsomó állta útját, ami ráadásul hangosan hortyogott. A kacsát ez nem akadályozta meg abban, hogy tovább menjen. Kicsi csőrével kapaszkodva elkezdte megmászni a kupacot. Ahogy a másik felén pihegve leért, két szemmel és egy nagy, nedves, fekete nózival találta szemben magát, ami épp őt szimatolta. Dönci fiatal kora ellenére nagyon jól nevelt kiskacsa volt, már hadarta is vékonyka hangján: "Szia, Dönci vagyok, ma keltem ki, felfedezem a világot. Te ki vagy és mit csinálsz itt?"  A valami felegyenesedett, kinyújtózkodott, így még óriásibbnak tűnt. "Én vagyok a komondor, a gazda legjobb barátja és legfőbb segítsége. Én vigyázok itt mindenre és mindenkire. Most épp szunyókáltam az éjszakai műszak előtt, amíg fel nem ébresztettél. Mondd csak, miért is ébresztettél fel?" A kiskacsa büszkén kihúzta magát: "Bocsáss meg, nem tudtam, hogy ilyen fontos személy vagy itt. De épp felfedezem a világot, te pedig elálltad az utat. Feküdj vissza nyugodtan, már megyek is tovább."

Ahogy otthagyta a komondort, beljebb haladt az épület sötétebb részébe. Mindkét oldalról szuszogást, múzást, rágcsálást és sok-sok láb zaját hallotta. Ahogy a szeme kezdett hozzászokni a félhomályhoz, már ki tudta venni a kutyáénál is jókorább alakokat. Elcsipogta a szokásos szövegét: "Sziasztok, Dönci vagyok, ma keltem ki, felfedezem a világot. Ti kik vagytok és mit csináltok itt a sötétségben?" Eltelt egy kis idő, már azt hitte, nem is kap feleletet, amikor egy megfontolt, mély hang kezdett vontatottan beszélni. "Mi vagyunk a tehenek. Épp emésztünk. Közben fejnek minket. Ahhoz mindig bejövünk ide. Nincs sötét, csak még nem szokta meg a szemed a napsugarak után. Kíváncsi vagy még valamire?" "Hogyne lennék, mindenre kíváncsi vagyok. Mondd csak, mi az a fejés? Az nem fáj nektek?" Megint várnia kellett a válaszra, mire megszólalt a mély hang: "A borjaink már nem szopnak, ezért a tejünket a gazdának adjuk, amiért olyan kedves velünk. Ez kicsit se fáj, sőt megkönnyebbülünk tőle. De most már menj, kiskacsa, hagyj minket elmélkedni!"

Kifelé menet nem volt az ajtóban senki. Gyorsan körülnézett és nyargalászó teheneket vett észre egy karámban. Odatotyogott hozzájuk és előadta a szokásos mondókáját: "Sziasztok, Dönci vagyok, ma keltem ki, felfedezem a világot. Ti is tehenek vagytok? Ti miért nem vagytok fejésen?" Megvető prüszköléssel állt meg előtte az egyik sörényes: "Méghogy tehén! Mi lovak vagyunk. Mi segítünk a gazdának, elvisszük a hátunkon, bárhova is akar menni." Ahogy a ló lehajolt beszéd közben, az orrából, szájából kiáramló levegő összevissza borzolta a kiskacsa pihéit. Épp fel akarta tenni a következő kérdését, amikor mindenhonnan kiáltások szálltak felé: "Gazda! Gazda!" Mire megfordult volna, hogy megnézze magának ezt a híres gazdát, két tenyér zárult köré óvatosan és felemelte az ég felé. A kalandvágyó kiskacsa egy picikét megijedt, mozdulni se mert. Ahogy a tenyerek kezdtek eltávolodni egymástól, megpillantotta a férfit. Fehéredő szőr volt a fején, de az arca csupasz. Rettentő magas volt, de barátságosnak tűnt, ahogy beszélt hozzá és elindult vele.

"Hát te hogy kerültél ide? Miattad volt az a nagy ribillió a baromfiudvarban? Visszaviszlek anyádhoz, egy ilyen kis jószágnak még ott a helye." Mire a mondandója végére ért, már ott is voltak a kacsacsaládnál. Hangos ujjongással fogadták a kis tekergőt. Mikor lecsillapodtak a kedélyek és a gazda is elment, kacsamama elővette világjáró kisfiát. Jól megdorgálta és elmagyarázta neki, mennyire aggódott érte, ilyet nem szabad csinálni. Hogy Dönci se felejtse el, büntetésből egy egész hét fészekfogságot kapott, amit még vén kacsa korában is felemlegetett, amikor az unokáinak mesélte világraszóló kalandjait.

Edwina, amatőr

Ezt a mesét írta: Edwina amatőr

Magyartanár szerettem volna lenni, de aztán másfelé vitt az élet. Hobbiból, saját magamnak kezdtem kis történeteket lejegyezni.


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások