Szél kisasszony egy napja

Szél kisasszony egy napja.

Amikor a Nap a keleti égbolton kidugta a fejét, Szél kisasszony is felült az ágyában, ledobta magáról gomolytakaróját és borzas hajjal, morcos arccal lógázta a lábait. Sűrű napnak nézett elébe, semmi kedve nem volt felkelni. A szomszéd ágyon Misztrál kisasszony sokkal vidámabban ébredt. Hogy felvidítsa barátnőjét, egy ködpamacsot dobott felé. Szél gyorsan elkapta, letörölte vele az arcáról az éjszaka nyomait és a morcosság egy részét. Kilépett a felhőjére, csinált néhány tornagyakorlatot, felegyenesedett és sóhajtott egy nagyot. Jegyezzétek meg, ha az ember történetesen szélnek születik, nem sóhajtozik csak úgy meggondolatlanul. A környéken lebzselő fellegek most is szanaszét gurultak tőle és csak nagyon sok bocsánatkérés hatására voltak hajlandóak megbékélni.

Viszont ha már így felébredt, kikapta a párnája alól a falevelet, amire a mai teendőit írta fel. Egészen belesápadt a hosszú listába, ezért gyorsan zsebre is dugta. Elköszönt a barátaitól és munkába indult. 

Első útja a faluba vezetett. Már várták az emberek, meg kellett őrölni a lisztet a kenyérsütéshez. Szél kisasszony vett egy nagy levegőt, belekapaszkodott a malomkerék lapátjába, megfeszítette az izmait és tekerni kezdte. A malom belsejében hamarosan fehér por szállongott, sorban pocakosodtak a zsákok. Mire a szekerek megteltek, Szél kisasszony is elfáradt. Hogy kinyújtóztassa merev izmait körbefutott a házak között. Megrázogatta a száradni kitett ruhát, eljátszott néhány dallamot egy szélcsengőn, végül felszárított három tócsát a kocsiútról. Mielőtt a következő feladatához szaladt volna, bekíváncsiskodott a nyitva hagyott ablakokon. Odabent átrendezett pár újságot, meglebegtette a függönyöket, kifelé pedig magával hozta az éjszaka állott levegőjét és a dunyhából kihullott tollpihéket.

Felpillantott a Napra, már szinte délre járt az idő, sietnie kellett tovább. A tengerre tartott, de azért annyira nem rohant, hogy ne lett volna ideje végigsimogatni az elé kerülő fák leveleit. Mámoros jókedvvel érkezett a hatalmas vitorlákhoz. Hol volt már a reggeli morcossága! Nagyot kacagott, jókora levegőt szívott be és fújni kezdett. Csak fújt, csak fújt. A víz egyre nagyobb hullámokat vetett, a vitorlák csak úgy dagadtak, a hajók pedig hasították a vizet. Egyszer a gyümölcsszállítót segítette jobban, máskor a kereskedőt röpítette a célja felé. Amikor azonban egy lakóhajóról majdnem a vízbe kotorta a dühösen csaholó kiskutyát, kicsit lelassult. Igazított még egy vitorlán itt, egy zászlón ott és kiment a partra.

Egy fa lombjában ringatózva nézte egy ideig a játszadozó gyerekeket. Megakadt a szeme egy kisfiún, aki egy hatalmas papírsárkánnyal küzdött. Próbált futni a mély homokban, de a sárkány csak nem akart a magasba szállni. Amikor a kisfiú szája széle sírásra görbült, Szél kisasszony otthagyta a hintáját, óvatosan megfogta a sárkány fodros farkát és felemelte a levegőbe. Bukfencezett vele, felszállt, amilyen magasra a zsinór engedte, majd zuhanósat játszott, aztán bemutatott néhány sikkesebb tánclépést. Végül óvatosan a kisfiú lába mellé tette a játékot. 

Egy kicsivel odébb gyerekek homokvárat építettek. A kisasszony odasétált hozzájuk. Nem volt teljesen elégedett az építménnyel, túl szögletesnek találta, ezért lecsípett pár homokszemet innen, odatapasztott máshova, elvett az aljától, hozzátett a tetejéhez. A gyerekek először megpróbálták megvédeni a várukat, de aztán megtetszettek nekik a levegőben keringő homokszemek. Pár pillanat múlva csodapalota magasodott a strandon. Szél hagyta, hogy a zászlót ők tegyék fel a toronyra, elégedett volt a művével. 

Újra a Napra pillantott, elővette a listáját, már szinte a végére ért. De most vissza kellett menni a faluba segíteni a ház körüli munkákban. Felseperte az udvarokat, a leveleket takaros halmokba pakolta a kerítés mellé, majd a gazda tudja, mihez kezd velük. Amikor meglátta, hogy egy kendős asszony őt hívogatja, odalebbent, hogy kifújja a bab közül a nem oda való felesleget. Újra ellenőrizte a ruhákat, hogy mind megszáradtak-e. 

Ennyi munka után már nagyon fáradt volt. Alig volt ereje, úgy döntött hazamegy. Útközben azonban olyat látott, hogy meg kellett állnia. Az egyik kedvenc dombja mellett haladt el éppen, amin hatalmas fenyők laktak. Sokat bújócskázott a barátaival közöttük, simogatta a csiklandozó tűleveleket, együtt énekelt a fákkal, a vidám táncos délutánokról már nem is beszélve. De most azt látta, hogy nem látja a fenyőket. A domb teljesen kopasz volt, csak néhány tuskó meredezett rajta elhagyatottan. Szél kisasszony fáradtságát feledve éktelen haragra gerjedt. Kiabált, ahogy a torkán kifért, ágakat kapott fel, majd odavágta őket a földhöz, porvihart kavart, vágtatott fel-alá. Tombolt végtelen dühében. Hosszú idő telt el, mire egy kicsit megnyugodott. Szomorúságában szinte úgy vonszolta magát a felhőjéig. Leült az ágy szélére, sírni kezdett. Barátai ijedten kérdezgették, mi lelte. Amikor elmesélte nekik, hogy ő egész nap az embereknek segített, azok meg cserébe kivágták a kedves fáit, az egész társaság vigasztalhatatlan volt. A nagy kesergésre a Nap visszanézett, mielőtt lenyugodott volna. -Ne szomorkodjatok! Valóban kivágták a fákat. De én azt is láttam, hogy apró csemetékkel ültették be a dombot. Hamarosan újra erdő fogja borítani a domboldalt, de ahhoz a ti segítségetekre is szükség lesz. A Felhők óvatosan öntözgessék őket, a Szelek finoman játsszanak velük, hogy megerősödjön a törzsük, a Hó takargassa őket, Én pedig majd éltető sugaraimmal melengetem a kicsiket. Meglássátok, nem lesz semmi baj. Természet anyánk vigyáz ránk. Most a sírás helyett feküdjetek le inkább, holnap mindenkinek rengeteg dolga lesz. -Ezzel a Nap lebukott a nyugati égbolton. 

Szél kisasszony letörölte a könnyeit, bebújt az ágyába, az egyik felhő takaróként melléfeküdt. Hamarosan az egész égbolt mély álomba merült, csak a Csillagok és a Hold ragyogtak odafent, hogy segítsék az éjszaka vándorait és vadászait.