A kislány és az ibolyák

A kislány és az ibolyák.

Égszínkék szemeit tágra nyitva felébredt álmából a víg tavasz. Körülnézett, mintha azt keresné, megvan-e még, amit tavaly itt hagyott. Kopár ágak, száraz füvek nyitottak neki nyikorgó ajtót, s arra kérték, frissítse fel őket.

A tavasz megtette. Mindig is jóban volt az áldott Nappal, mely kellemes hőmérséklettel és simogató sugaraival üdvözölte régi barátját. Örömdalt énekeltek a madarak, pompába öltözött a rét és virágba borultak a gyümölcsfák. Még egy utolsót nyújtózott lustán a macska, de már útnak indult, hogy a közeli udvarok valamelyikében párjára, játszótársára találjon. Az emberek kertjeiket csinosítgatták, udvaraikat szépítgették. Sietve kinyílt az illatos ibolya, kidugta fejét a krókusz, s bájosan bazsalygott az álomszép nárcisz is, melyek gyakorta elkápráztatták a kis faluban élő, mosolygós Ágikát.

Házuk közelében állt a sűrű erdő, ahol testvéreivel és barátaival sokszor töltötte szabadidejét. Nagyszerűen érezték magukat, s amikor csak tehették, kilátogattak az enyhe szellő óhajára integető, terebélyes, susogó fák közé. Élvezettel hallgatták a százféle madár énekét, némelyiket kisebb-nagyobb sikerrel utánozni próbálták. Itt-ott felbukkant néhány kecses, nagy nyugalomban legelésző őzike. Az erdei kis tó békáknak, szúnyogoknak és más élőlényeknek adott helyet, s a partjára dőlt fán egyensúlyozva mászkálni, vagy akár üldögélni is lehetett. Néha maguk eszkábálta csónakban kísérleteztek az evezéssel a sekély vízben. Önfeledten futottak versenyt, vagy vidáman labdáztak a fenyves melletti tisztáson. Ha pihenni akartak, akkor leterítették a magukkal vitt kockás plédjüket, s azon leülve, fekve, vagy éppen hasalva beszélgettek egymással, közben megeszegették az otthon csomagolt elemózsiát. 

A nagyobbak olvasás, tanulás céljából is megtisztelték jelenlétükkel az üde természetet, jobban esett, sőt könnyebben ment a friss levegőn, a farengeteg illatában és hangjában elmélyülve a tanórákra való felkészülés, mint a lakásuk zárt szobájában.  

Ági minden alkalmat megragadott, hogy boldogan élvezhesse a lombos növények környékén töltött pillanatokat. Egyszer azonban sehova sem mehetett, mert beteg lett, ágyban kellett feküdnie. Napok óta lázas, bágyadt volt, a hasa is fájt, mégis arra vágyott, hogy mielőbb tudjon újra játszani, szaladgálni, cseverészni kis barátnőivel, osztálytársaival, akik eléggé hiányoztak neki.   

Az erdő egy részét hatalmas területen elhelyezkedő, gyönyörű kék és fehér ibolyák ékesítették. Rengeteg, virágért hajladozó vagy guggoló embert lehetett látni, felhőtlenül vidám tereferéjük már messziről hallatszott. Legtöbben cérnával a kezükben indultak el hazulról, hogy az általuk szedett kedves csokrokat legyen mivel megkötni.

Az óvónők, tanító nénik szívesen vitték oda kirándulni csemetéiket, akik általában fegyelmezett csoportokat alkottak. A kicsik kettesével, egymás kezét fogva sétáltak, kísérőjük pedig áradozva tanította, magyarázta nekik a dicső természettel kapcsolatos ismereteket.     

A kislány továbbra is az ágyában pihent, de gondolatai folyton az ibolyaszedés körül forogtak. 

–        Milyen jó lenne a szabadban, a fák, virágok, madarak között! – sóhajtozott magában.

Azon a napon a legidősebb nővére, Éva is otthon volt. Éppen az udvaron üldögélt, mikor észrevette, hogy a házuk kapuja előtt áll egy seregnyi kisgyermek a tanítónővel. Szólt a nagyanyjának, aki azonnal kisietett.

–        Mi járatban vagytok? – kérdezte. 

–        Ágikát jöttünk meglátogatni.  Bemehetünk? 

–        Persze, gyertek csak, örülni fog nektek! 

Az osztály ekkor belépett a házba, abba a szobába, ahol a kis beteg tartózkodott. Nehezen fértek be a parányi helyiségbe, mégis jutott hely mindenkinek. Cseppet sem bánták, hogy nem tudtak leülni.

Pillanatok alatt nagy ricsaj támadt, mindenki egyszerre akart beszélni. A nevelő gyorsan rendet teremtett. Pár biztató mondatot váltott Ágikával, majd néhány perc elteltével az egyik gyermek megszólalt:

–        Hoztunk neked valamit, hogy gyógyulj meg!      

 Mindegyikük a kezében tartott egy-egy csokor ibolyát. 

–        Gyógyulj meg! Gyógyulj meg! – mondták egymás után, s a virágot szép sorjában átnyújtották. 

A kislány meghatódva, könnybelábadt szemekkel vette át társai ajándékát. Nagymama hamar vízbe rakta, s unokája szeme elé, a közeli asztalra helyezte el a szeretet bokrétáit.

A gyermek gyakori örömpillantást vetett rájuk, s rövidesen jobban lett. 

Teltek az évek, Ágika felnőtté vált. Ugyanúgy szerette az erdőt, mint régen, de már kevesebb ideje jutott rá. Mikor odalátogatott, séta közben mindig eszébe jutottak a szép, felejthetetlen emlékek, s az a sok-sok ibolya, ami a barátai önzetlen szeretetének erejével valaha meggyógyította őt.