Fára mászni volna jó!

Fára mászni volna jó!.

Lacika mély nyugalomban üldögélt a tó szélén egy hatalmas kövön. Elmerengve nézegette az átlátszó, tiszta vízben boldogan úszkáló halakat. Selymes szellő simogatta bőrét, amit pár napja halvány barnára festettek az áldott Nap sugarai.

Szeretett odajárni. Valahányszor leült kedvenc helyére, arra a bizonyos kőre, mindig valami megmagyarázhatatlan örömérzés fogta el. Leginkább akkor, ha a szelíden ringó hullámokat bámulta, de akkor is, ha a szemben lévő hegyeket vette szemügyre. Általában csendesebb időszakokban járt ki a tóhoz, amikor már a járókelők és fürdőzők száma csillapodott. Egyedül kellett lennie ahhoz, hogy lélekben igazán feltöltődjön a természet csodás ajándékaival. Szülei bátran elengedték, hiszen elég nagy volt már ahhoz, hogy vigyázni tudjon magára. Amúgy is csak pár méterre volt a házuk a közeli utcában.    

A fiú sokszor figyelgette a parton méltósággal álldogáló, földig lehajló ágú fűzfákat, a hosszúra nőtt büszke nyár, a magas és lombos éger, valamint a fehér törzsű nyírfákat, amint azok képe élénken jelent meg a tiszta  víztükörben.

• Jó lenne ott lent megmászni az egyiket! – ábrándozott.

Aztán azon törte a fejét, hogy ha megmászná, akkor nem fel, hanem lemenne a fára. Fejjel lefelé. Csak úgy érné el a tetejét. Vagyis az alját. Addig-addig elmélkedett, míg végül elhatározta magát. Gyorsan levetette a ruháit, csak az alsó nadrág maradt rajta, majd egy hirtelen ugrással máris a tóban találta magát. Jó úszó volt, másképp nem is próbálkozott volna. Lebukott a víz alá, de a sem a kiszemelt fűzfát, sem a többit nem találta sehol. A felszínre emelkedett, hogy egy nagy levegőt vegyen, meg azért is, hogy újra meglássa kedvenc növényét.

• Aha! Ott vagy a szélén! Na, várj csak! Úgyis elkapom az ágaidat! – szólalt meg hangosan és izgatottan.

Ismét megpróbálkozott, de a fát most sem találta. Elszomorodott. Kiúszott. Felöltözött. Nagy elszántsággal választott ki magának egy szép nyírfát, s kezdett rá felkapaszkodni. Mászott egyre feljebb és feljebb, míg majdnem a tetején kötött ki. Élvezte a magasságot és azt is, hogy odafentről belátja a messzi tájat. A madarak szabadsága jutott eszébe.

Kis idő múltán lenézett a tóra. Meglátta a fát, s rajta saját magát a csillogó tükörben.

• Nahát! Sikerült! Sikerült! – kiabált örvendezve.  

Boldog volt. Egyszerre lehetett fenn és lenn kedves fája ágainak ölelésében.