Hepi és Hupi

Hepi és Hupi.

Két kiskutya üldögélt szomorúan az erdő sűrűjében egy árnyas fa alatt. Alig kéthónaposak lehettek. Kicsiny testüket hófehér, dús bunda takarta, sötétbarna szemük élénken világított parányi orruk fölött. Gonosz gazdájuk mitsem törődve további sorsukkal, egy zsákban vitte ki, s hagyta magukra őket. Nem hagyott sem vizet, sem ennivalót, dolga végeztével közömbösen távozott. Több, mint két hét telt el, s ők egyre soványabbak és gyengébbek lettek. Élelmet nem nagyon találtak maguknak, csupán egy járókelő által eldobott szendvicsmaradványon osztoztak meg testvériesen. Sorsukat napok óta nehezítette az erős széllel kísért eső, ami miatt nem járt az erdőben egyetlen emberfia sem. Egymáshoz szorosan odabújva vészelték át a rossz időt, hogy ne fázzanak nagyon. 

• Bárcsak jönne erre valaki! - sóhajtott az egyik.
• Aki hazavinne, s befogadna minket! - mondta a másik. 

Mintha csak felért volna jobblétért epekedő hangjuk az égiekhez, hamarosan megszűnt a csapadék, s a Nap mosolyogva küldte rájuk aranyló sugarát. Az erdei ösvények a friss levegőn futni, sétálni induló emberek számára járhatóvá váltak. A kiskutyákban felcsillant a remény: mostmár biztos lesz, aki rájuk talál. Egy hatalmas tölgyfa alatt várakoztak, amikor elfutott mellettük Emil, az óvodás Bálint apukája. Megállt. 

• Ti meg mit csináltok itt? - kérdezte a kiskutyákat, s bár csak félénk hangok jöttek ki a torkukon, Emil mégis értette a válaszukat. 
• A gazdánk egy zsákban idehozott, kitett és itt hagyott bennünket. Nagyon éhesek és szomjasak vagyunk. Arra várunk, hogy megszánjon minket egy jó ember, aki majd gondoskodik rólunk. 
• Gyertek csak szegénykéim! - emelte magához a férfi a kicsiket. Hazaviszlek titeket. Jó dolgotok lesz nálunk. A kisfiam is örülni fog nektek. 

Ezzel Emil útnak eredt velük, s meg sem állt hazáig. Benyitott az ajtón. Bálint éppen egy kisautóval játszott. 

• Nézz csak ide, kiket hoztam neked! - szólt apa. 
• Kiskutyák! - ujjongott a gyermek, s örömében ugrándozni kezdett. Megsimogathatom őket? 
• Igen, de most csak néhány percig játssz velük, azután moss kezet! Az erdőben találtam rájuk. Éhesek, szomjasak, piszkosak is. Segíthetsz őket megetetni. Van itt két edény, kérd meg anyát, hogy tegyen eléjük ennivalót, s öntsön nekik vizet! Ha majd tele lesz a kis pocakjuk, akkor a fürdetésük következik. Aztán hagyjuk, hogy pihenjenek, mert eléggé kimerültek. Holnaptól viszont már sokat játszhattok együtt, futhattok is kinn az udvaron. 
• Nagyon várom a holnapot! - áradozott a kislegény, mire a kutyusok örömugatásba kezdtek. 
• Adjunk nevet nekik! - szólalt meg anya. Hallgassátok csak! Egyikük úgy ugat, mintha azt mondaná, hogy "hep - hep", a másikuk meg azt, hogy "hup - hup". Nevezzük el erről őket! 
• Nagyszerű ötlet! Mostantól legyen a nevük Hepi és Hupi. 
• Én szeretném elsőként megeteni őket!  - lelkendezett Bálint, s már adta is oda az anyja által előkészített eledelt. 

Másnap mindenki vidáman ébredt. Reggeli után a kisfiú óvodába, a szülők meg dolgozni mentek,  de azért jutott még idő egy kis közös játékra is. A kiskutyák önfeledten szaladgáltak odakint, miközben megláttak egy földön vergődő, sárga hasú, riadt kiscinegét. A madárka éppen repülni tanult, de gyengék voltak még a szárnyai és leesett. Mellette csivitelt az anyja. 

• Kelj fel Cinike! Emelkedj fel izibe! Figyeld meg, én hogy szárnyalok! Próbáld meg úgy, ahogy tőlem látod! Sikerülni fog neked is! 

De hiába kapta az édesen bátorító szavakat, a kismadár nem bírt felrepülni. 

• Mi lesz most velem? - csipogott elkeseredetten mamája felé. 
• Csak bátran emeld a szárnyaidat! Jó lesz az! 
• Nem megy anya! - panaszkodott a fióka. 
• Gyere már Hupi! Úgy látom, itt segítségre lesz szükség!  - hívta testvérét Hepi, miután észrevette, hogy mi történik a közelükben. 
• Megyek azonnal! 
• A mellső lábaiddal óvatosan tedd az orromra Cinikét! Amikor kicsit megemelem a fejem, Cinike te emeld meg a szárnyaidat és startolj el az orromról!  A buksim magasabban van, mint a föld, onnan könnyebb lesz elrepülni! 
• Megpróbálom! - hangzott a csiripelő válasz, amit a kismadár alig érkezett kimondani, máris Hepi nóziján találta magát. 
• Rajta! - biztatták a kiskutyák. 
• Itt vagyok! Repülj hozzám drágaságom! - csicsergett madármama. 

Cinike megemelte kicsiny szárnyait, s apró lábacskáival elszántan rugaszkodott el felszálló helyéről. 

•  Sikerült! Sikerült! Tudok repülni! - örvendezett, majd pár perc elteltével anyjával együtt egy zöldellő ágon ülve hálásan énekeltek el egy nemrég tanult dalt a kiskutyák tiszteletére. 

Hepi és Hupi a kedves családban boldogan élte életét. Eszükbe vésték azt az önzetlen segítséget és végtelen szeretetet, amit a családtól kaptak, s megfogadták, hogy ők is mindig segítségükre lesznek azoknak, akiknek szükségük lesz rájuk.