A kismanó, aki nem szeretett aludni

A kismanó, aki nem szeretett aludni.

            Manóország legkisebb városában egy apró házikóban élt egy kismanó, aki imádott játszani a többi manó gyerekkel, télen, nyáron, hóban, napsütésben egész nap a kisautóit tologatta, labdázott, hintázott, még ebédelni sem ült le szívesen, mert azt gondolta, hogy akkor kevés ideje marad a játékra. Az alvásra pedig egyáltalán nem szeretett még gondolni sem.

            Egy nyári este pizsamában legózott, amikor a mamája leült mellé a szőnyegre, és kedvesen figyelmeztette:

– Lassan besötétedik, gyere, az ágyadat már megvetettem, bújj be a paplan alá gyorsan!

– Nem, még nem akarok! – felelte a kismanó.

– Holnap korán kelünk, nyaralni indulunk! Gyere, feküdj le hamar! – kérte az anyukája.

– Hová megyünk? – kérdezte a kismanó.

– A Manótengerhez. Tudod, meséltem már róla. Egy szép, nagy tó, aminek a vizében fürödni lehet – felelte az anyukája.

A kismanó elgondolkodva nézett a mamájára.

– Ha tó, akkor miért hívják tengernek? – érdeklődött.

– Azért, mert ez Manóország legnagyobb állóvize. Nem akkora, mint a tenger, de számunkra mégis olyan. Majd meglátod! – felelte az anyukája, és kézen fogta a kisfiát, majd bebújtatta a paplan alá.

– Ott nem kell sokat aludni? – tudakolta a kismanó.

– Annyit alszol, amennyit szeretnél! – ígérte az anyukája.

A kismanó fészkelődött egy kicsit az ágyában, azután küzdött egy kicsit az álmossággal, majd végül már majdnem megadta magát, és lecsukódott a szeme, amikor mégiscsak ellenállt és felült:

– Viszem az összes játékom! – szólt harciasan.

–Hozhatod, de akkor én nem férek be az autóba, és lehet, hogy Apa sem – válaszolt komolyan az anyukája.

– Az nem lenne jó! – nézett rá a kismanó.

– Ha választanál a játékaid közül egyet, akkor mindannyian kényelmesen elférnénk a csomagokkal együtt – ajánlotta Anya.

– Jó. Úgy jó lesz – egyezett bele a kismanó, és visszadőlt a párnára, majd váratlanul elnyomta az álom.

 Másnap kipihenve ébredt, és magához ölelte a kedvenc dömperét, úgy ment ki reggelizni. A szülei már bepakoltak az autóba, Apa betette a választott játékot, és reggeli után mindannyian beültek a kocsiba, hogy a várva várt nyaralást megkezdjék.

Amikor megérkeztek a Manótengerhez, a nap erősen tűzött. A sugarak csillogtak a víz felszínén, vitorlások és hajók úsztak a távolban, és tisztán lehetett látni a hegyeket a túlsó parton.

– Bemehetek a vízbe? Hajózunk majd? Veszünk fagyit? – kérdezte gyors egymásutánban a kismanó.

– Persze. Szépen sorban egymás után mindent kipróbálunk együtt! – mosolygott az apukája.

A kismanó nem sokára boldogan pancsolt a tó szélén. Labdáztak, és amikor elfáradt, felült a matracra, az apukája pedig olyan gyorsan tolta, mintha motorral működne.

Bár nem volt kedve kijönni a vízből, de a vacsora után beígért fagylalt miatt mégis kisietett. Amikor alkonyodni kezdett, kiültek a partra, onnan figyelték, ahogy a nap a hegyek mögé tart az égbolton. Lágy szellő fújdogált, és a víz ütemesen csapódott a köveknek. Úgy hangzott, mint egy dal, ami gyönyörködtet és nyugtat egyszerre. Az égen sok-sok repülő szelte a levegőt, fehér csíkot hagyva maguk után. A kismanó az anyukájához bújt, és lassan lecsukódott a szeme.

–  Elaludt! – suttogta az apukája. – Ölbe veszem! – folytatta, és úgy is tett, majd a szállásig cipelte az alvó gyereket. A kismanó közben felébredt, de nem szólt, hogy inkább játszana, mert most sokkal jobban érezte magát a tóparton, a szüleivel, mint a dömperével. Annyira jó érzés fogta el, ahogy a szellő simogatta az arcát és a fülében csengett a csapódó hullámok zenéje, hogy arra gondolt, inkább átadja magát az álomnak.

A reggel arany napsugarakkal köszöntötte a nyaralókat. Kényelmesen és boldogan teltek a napok, és a kismanó már nem gondolt arra, hogy milyen időpazarlás elaludni. Egészen megszerette azt az érzést, amely álomba ringatta. Reggel kipihenten ébredt, nap közben sok élményt és barátokat is szerzett. Amikor eljött a nyaralás vége, kicsit szomorkásan indult haza, de belépve az otthonukba, már örömmel szaladt a kedvenc játékaihoz.

            Este bebújt a paplan alá, és felidézte a Manótenger csobogását, a lemenő nap színeit. Ezeket akkor hallotta és látta, ha becsukta a szemét. Ilyenkor gondolatban ott járt a parton, és érezte a szellő simogatását a bőrén.

– Jó éjt! – suttogta az anyukája, miután elmondta az esti mesét, és csodálkozva látta, hogy a kisfia már mélyen alszik.