Kit rejt az álarc?


http://mocorgohaz.hu/

            A főtéri templom órája hetet ütött. A ház hatalmas üveg ablakán az utca fényei úgy áradtak a szobába, hogy az félhomályba burkolódzott, a villanyt ezért nem kapcsolták fel. A beszélgetéshez, ami minden napos program errefelé, ez a kellemes hangul...

Kép forrása: pixabay.com

            A főtéri templom órája hetet ütött. A ház hatalmas üveg ablakán az utca fényei úgy áradtak a szobába, hogy az félhomályba burkolódzott, a villanyt ezért nem kapcsolták fel. A beszélgetéshez, ami minden napos program errefelé, ez a kellemes hangulatvilágítás éppen megfelelt. A kanapén egy kislány ült, ölében a szendergő cicájával.

            Anya csendesen bejött a konyhából, és lekuporodott mellé.

– Mi történt ma az iskolában? – kérdezte.

– Utolsó órán arról beszélgettünk, hogy pénteken bál lesz. Mindenki jelmezben jön! – felelte a kislány.

– Te mi szeretnél lenni? – érdeklődött Anya.

– Hercegnő – válaszolt a kislány.

– Rendben, varrok neked egy hosszú, bordó ruhát! – felelte az anyukája.

– Az arcom is takarjuk el! – kérte a kislány.

A cica hegyezte a fülét, nem szeretett volna egy szót sem elmulasztani, de a szemét csukva tartotta. Hallotta, amint Anya így válaszol:

– Szerzek neked egy arany álarcot, feltesszük a szemedre, és senki sem ismer meg, meglátod! – mosolygott.

– Az jó lesz! Remélem, a szomszéd fiú nem jön el! – nézett az anyukájára durcásan a kislány.

– Megint összevesztetek? – csóválta a fejét az anyukája.

– Igen, mert a kutyája megijesztette a cicám! Megmondtam neki, hogy látni sem akarom a környéken! – harciaskodott a kislány.

– Itt lakik a szomszédban! Muszáj elmennie a ház előtt, mikor sétáltatja a kutyáját! – békítgette az anyukája.

– A cicám fél a kutyustól, ha meglátja, mindig hozzám szalad! – felelte a kislány.

– Rendezzétek le egymás között! – állt fel kicsit rosszkedvűen az anyukája.

Hamarosan eljött az iskolai jelmezbál napja. A kislányra úgy illett a bordó hercegnő ruha, mintha ráöntötték volna. Belebújt a fekete ünnepi cipőjébe, és megállt a tükör előtt. Alig ismert magára, egészen úgy nézett ki, mint egy igazi hercegnő. Ekkor belépett az ajtón Apa.

– Nézd kislányom, hoztam neked egy fejdíszt! – mondta, és egy csillogó, bordó kövekkel kirakott tiarát nyújtott át. A kislány nem tudott hová lenni örömében. Hosszú, barna hajába beletette, és nagyon szépen megköszönte. Már indulni készültek, mikor felkiáltott:

– Anya, hol az arany álarc?

– Hozom már, tessék, itt van! – mutatta az anyukája, és felrakták a szemüveget.

– Így nem ismer meg senki a bálban? – kérdezte a szüleit a kislány.

– Nem, nem! – kiáltottak egyszerre.

A kislány megnyugodva indult el a bálba, és mikor Apa megállt az iskola előtt, megkérte őt, hogy ne kísérje be, nehogy róla felismerjék. Odabent szólt a zene, és mindenki jelmezben eszegette a süteményeket. A kislány félre húzódott, nem szólt senkihez, és senki nem is kereste a társaságát. Nem tudták ki ő, annyira előkelőnek tűnt, hogy nem merték megszólítani. Nagyon egyedül érezte magát, el is keseredett egy kicsit. Amint a szép bordó ruhájában üldögélt a sarokban, ragyogó tiarával a hajában, egy fekete lovag állt meg előtte. Nem csak a ruhája, hanem az álarca is fekete volt, oldalán aranyos kard függött.

– Táncolsz velem? – kérdezte.

– Persze! – felelte a kislány.

A hang nagyon ismerősen csengett, de nem tudta, ki lehet ő, igaz, nem is gondolkodott rajta, mert örült, hogy a magányától megszabadította. Jól mulattak mind a ketten, és a többiekkel együtt hangosan énekelték az ismerős dalokat. Ettek, ittak, tombolát húztak, de sem a hercegnő, sem a fekete lovag nem nyert rajta, nem is nagyon bánták, egész délután felszabadultan beszélgettek mindenféléről. Úgy tűnt, jól megértik egymást. Mikor a jelmez versenyre került sor, a kislány lett az első a lányok között, mert senki nem tudta, ki rejtőzik az álarc mögött, és a fekete lovag a fiúk között nyert, mert nem ismerték fel a többiek.

Kaptak mindketten egy-egy szelet csokitortát, amit együtt el is fogyasztottak.

– Mostmár levehetitek az álarcot! – mondták a többiek a jelmezbál végén.

A kislány és a kisfiú csak ingatta a fejét, így senki nem tudta meg, kik rejtőznek mögötte. Hazamenve a kislány leült a kanapéra, ölébe vette a cicáját, és elmesélte a szüleinek, hogy mi történt a bálon. Dicsérte a fekete lovagot, bár a nevét nem tudta, de nagyon jól érezte magát vele. A szülei örömmel hallgatták a beszámolóját, amelynek a végén az anyukája szólt, hogy öltözzön át, addig megterít a vacsorához. A kislány felvette az otthoni ruhát, de a tiarát nem volt szíve letenni, annyira tetszett neki. Melegítőben és fejdísszel igazán viccesen nézett ki. Vacsora után ölbe vette a cicáját és kiment a kertbe, megállt a kerítésnél, és elmerengett egy kicsit. Egyik pillanatban egy német juhász szemei tapadták rá a rács túloldaláról. Érdeklődve nézte a cicáját, és nagy hangon üdvözölte. Az ugatásra a macska kiugrott az öléből, és bespurizott a házba.

– Mondtam, hogy ne gyere erre a kutyáddal! – kiáltott mérgesen a kislány, és még folytatta volna a szomszéd fiú dorgálását, mikor megakadt a szeme az oldalán függő aranykardon. Eközben a fiú az ő tiaráját bámulta.

– Te vagy az? – mondták döbbenten mindketten, egyszerre.

– Hercegnő? – ámult el a szomszéd fiú.

– Fekete lovag? – csendesedett el a kislány.

A fiú ocsúdott fel először a nagy meglepetésből.

– Van egy ötletem! Engedd, hogy bevigyem a kutyám a kertetekbe, hozd ki a cicád, és összeismertetjük őket! – ajánlotta.

A kislány bólintott, elment a cicáért, és a két kis állat rövid időn belül megbarátkozott egymással. Kiderült, hogy a szomszéd fiú nem csak a kutyákhoz, hanem a cicákhoz is jól ért.

– Kár, hogy a cicák nem szoktak sétálni! Mehetnénk együtt esténként! – mondta a szomszéd fiú.

– Majd kitalálok valamit, hogy mi is mehessünk veletek! – felelt a kislány, és mosolygott, mert már tudta is, hogyan fognak esténként együtt levegőzni.

            Másnap vacsora után a kislány a karjára vett egy fonott kosarat, abba tett egy puha plédet, majd beleültette a cicáját, a kosár fedelét félig ráhajtotta, úgy, hogy a cica kiláthasson belőle.

– Megyek a szomszéd fiúval és a kutyájával sétálni! – mondta a szüleinek.

– Már ilyen jóban vagytok? – kérdezte az Anyukája.

– Mi is, és a cica meg a kutyus is! A szomszéd fiú a fekete lovag! Majd elmesélem! – szólt a kislány, és elszaladt, mert a kapuban már várták.

            Ettől a naptól fogva minden este együtt rótták az utcákat. A cica barátságosan tekintgetett ki a kosárból, a kutyus néha vakkantott, de ezen senki nem lepődött meg. A kislány és a szomszéd fiú már el sem tudták képzelni az estéiket ezek nélkül a találkozások nélkül, ezért hosszú éveken át együtt tették meg ezeket a köröket, miközben mindent elmeséltek egymásnak.

 

Kovácsné Demeter Monika Iringó, meseíró

Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!