Koala maci kalandja

Koala maci kalandja.

            A kis koala maci megszeppenve üldögélt egy faágon. Nem látta sehol a többieket, miközben eszegette az eukaliptusz leveleket, teljesen magára maradt. Általában az anyukája cipelte a hátán, de most letette őt, azt mondta neki, hogy egyen nyugodtan a friss zöld táplálékból annyit, amennyi belefér.

            Nézett jobbra, balra, előre és hátra, de nyomát sem találta a szüleinek. Sokáig élt az anyukája erszényében és ott mindig tejet kapott. Hónapok teltek el mire kijöhetett onnan, és az anyukájába kapaszkodva járta az erdőt. Csodálatos világ volt ez! A napfény, amely áttört az erdő sűrűjén és finoman melengette őt, a levelek zizegése, a virágok illata és a madarak éneke megbabonázta. Most azonban nyugtalanság vett erőt rajta. Ismeretlen hangokat hallott. Emberek közelítettek felé.

– Nézd, ott egy koala kölyök! Milyen ügyesen kapaszkodik! Egészen kicsi, biztosan nem régen szakadt el a szüleitől! – mondta egy férfi.

– De jó volna közelebbről megnézni! Olyan aranyos! Megkaphatnám? – érdeklődött egy szőke kislány.

– Kutatni jöttünk a koalák életmódját, nem kiszakítani őket a környezetükből – felelt a férfi.

– Apa, úgy szeretném az ölemben tartani! Csak egy percre hozd ide nekem! – rimánkodott a gyerek.

– Legközelebb a táborban maradsz, ha nem hagysz engem dolgozni! – szólt rá az apukája, és jegyzetelni kezdett.

A kis koala rémületében elengedte az ágat, amelybe eddig kapaszkodott, és zsupsz, éppen a kislány kitárt karjába pottyant.

– Meghallottad, amit mondtam? Idejöttél hozzám? Ó, de puha a kis bundád! Milyen szép vagy! – lelkendezett a gyerek.

Az apukája csodálkozva nézte a történteket. Mióta a koalákat figyeli, olyat még nem tapasztalt, hogy egy maci leesik az ágról. Közelebb ment hozzá, és azt mondta.

– Vigyük magunkkal a szállásunkra, ott az állatorvos megvizsgálja, lehet, hogy beteg!

Azzal elindultak. A kislány nem adta ki a kezéből a kis koalát, aki ijedtében meg sem moccant. Még volt a szájában egy hosszú levél, azt is elfelejtette rágcsálni. A gyerek határtalanul boldogan tartotta a karjában őt, közben jól szemügyre vette nagy, kerekded fülét, apró szemét, és folyton simogatta szürke, fehér sávokkal tarkított puha bundáját. A táborban az állatorvos megvizsgálta, és makkegészségesnek találta. Hoztak neki egy zsák eukaliptusz levelet, abból eszegetett, és közben gyakran elaludt néhány percre. Egyik ilyen alkalomkor arra ébredt, hogy egy kenguru piszkálja őt.

– Jössz velem játszani? – kérdezte.

–  Persze. Gyere, induljunk. Ki ér hamarabb az erdő szélére? Igyekezzünk! – felelt a kis koala maci. A kenguru óriási ugrásokkal haladt előre, ő pedig szedte a lábait, de azért lemaradt. Alig várta, hogy elérjék az erdőt, mert ott a fákon már gyorsabban tudott haladni.

 A kislány a szállásukon észrevette, hogy nincs sehol a macija, sőt, a kenguru is eltűnt, akit épp most gyógyított meg az állatorvos. Elindult a keresésükre. Gondolta, hogy az eukaliptusz erdő felé tartanak, ezért ő is arra ment, hiszen jól ismerte az utat, az apukájával gyakran sétáltak arra. Mivel az erdő szélén vertek tábort, hamar odaért. Bevetette magát a sűrűbe. Nem látta sehol az állatokat. Kereste, amerre csak tudta, és közben eltévedt. Szomorúan ült le egy nagy fa tövében. A nap sugarai egyre fáradtabban értek a földre, kezdett beesteledni. A kislány szeméből lassan peregni kezdtek a könnyek.

– Segíthetek? Miért sírsz kislány? – hallatszott a magasból. A gyerek felnézett, és egy nagy koalamedvét látott, aki erősen kapaszkodott az ágakba a levelek között.

– Eltévedtem az erdőben, nem tudom, hogy merre induljak, hogy megtaláljam az apukámat – mondta.

– Szétnézek a fa tetejéről, hátha innen látható lesz – ígérte a nagy koala, azzal gyorsan felmászott a csúcsra.

– De jó, hogy feljöttem ide! Látom a szomszédék kenguruját, akit három napja keres az apukája. Itt ugrál a fák között szegény, mintha keresne valakit. Maradj itt, mindjárt jövök, csak előbb hazavezetem őt – szólt a kislányhoz a nagy koala, és azzal elment. Megmutatta a hazavezető utat a kengurunak, és visszafelé jövet egy férfit látott, aki lélekszakadva rohant az eukaliptusz erdőben, kezében az ő kis csemetéjével.

– Hogy került hozzád az én kisfiam? – kérdezte dermedten a nagy koala.

– Én otthagytam a nagy fa ágai között, hogy egyen és aludjon, amíg én új otthont keresek magunknak – folytatta.

– A kislányom karjaiba zuhant, azt hittem, legyengült egy betegségtől, azért engedte el az ágat! – felelt a férfi.

– Megmutattam az orvosnak, szerencsére nincs semmi baja, de a kenguruval és a kislányommal együtt elkóboroltak a szállásunkról. A keresésükre indultam, és ott találtam szegényt egy fa odvában szomorkodva. Nagyon elfáradt, ezért gondoltam visszaviszem oda, ahol lepottyant – folytatta.

– Nem láttad a kislányomat? – kérdezte végül.

– Add ide a fiamat, aztán elvezetlek hozzá! – mondta a nagy koala, és lejött a földre. A férfi lerakta elé a kicsinyét, ő a hátára vette, majd elvezette az apát a gyerekéhez. Volt nagy öröm! A kislány könnyei azonnal elapadtak, az apukája felemelte a fa tövéből, ahol eddig kuporgott, elköszöntek a koaláktól, és a szállásuk felé indultak.

            A nagy koala hosszan nézett utánuk. A kislány fogta az apukája kezét, siettek haza, nehogy teljesen rájuk sötétedjen.

– Jaj, ezek a gyerekek! Olyan óvatlanok! Ha nem figyelünk rájuk, azonnal bajba keverednek! – gondolta.

Kenguru mama otthon azt mondta a kicsinyének:

– Ha nem vagyok veled, akkor is vigyáznod kell magadra! Szerencsére most megúsztad, mert az emberek és a koala segítettek. De meg kell gondolnod, mit teszel, ha egyedül vagy, akkor is!

Apa a szálláson lefekvéskor a kislány ágya mellé ült, és megkérte, meggondoltabban cselekedjen máskor, ne sodorja magát bajba.

Már csak a hold és a csillagok világítottak a sötétben. A kenguruk, a koalák és az emberek is mélyen aludtak. Az eukaliptusz fa levelei lágyan zörögtek, ahogy a szél mozgatta őket. Lehet, hogy azt üzenték:

–  Vigyázzatok magatokra, nem biztos, hogy mindig olyan közel lesz a segítség, mint ma!

Aztán ahogy szélcsend lett, ők is elhallgattak. Reggelig pihent az egész erdő.