A hálátlan manó

A hálátlan manó.

            Manóország partjait két tenger mosta, közepét erdő borította. A legmagasabb fa alatt állt egy kis ház, melyben egy nagy manócsalád élt. Négy kisfiú és két kislány a szüleikkel együtt boldogan töltötték mindennapjaikat, egészen addig, míg egy idegen bekopogtatott az ajtajukon.

            – Hideg szél fúj, esik az eső, ázom, fázom, fáradt vagyok, engedjetek be! – hallatszott a kérő hang az ajtón túlról.

Manó papa megsajnálta az ismeretlent, beengedte, leültette, Manó mama hozott törölközőt, száraz ruhát és főzött egy csésze forró teát. A gyerekek beszélgetni kezdtek vele, szerették volna megismerni, de harapófogóval kellett belőle kihúzni a szavakat, nem tudtak meg róla semmit. Hamarosan elállt az eső, és a szél is elcsendesült.

– Fáradt vagyok, nem fekhetnék le egy kicsit mielőtt útnak indulok? – kérdezte az idegen manó.

Manó papa furcsállotta, hogy nem siet haza, de azért előkészítették számára a vendégszobát, hátha hamar kipiheni magát és távozik.

Az idegen három nap és három éjjel ki sem jött a szobából. Már kezdtek érte aggódni, hogy nem eszik, nem iszik, mikor végre megjelent. Leült az asztalukhoz, velük reggelizett, majd kurtán-furcsán elköszönt és elment.

A család nem értette, miért nem kedvesebb velük, hiszen ők mindent megtettek, hogy jól érezze magát náluk. Igyekeztek gyorsan elfelejteni a kellemetlen vendéget.

Elérkezett a hét vége, és a tengerpartra mentek kikapcsolódni. A hat gyerek úszás után homokvárat épített, a szülők nyugágyakban olvasgattak. Az erdőből egy csapat cinege röpült nagy sebességgel feléjük. Már a levegőből egymás szavába vágva csiripelték:

– Induljatok haza, veszély fenyegeti a házatokat! Az a manó, akit befogadtatok, visszatért! Ott áll az ajtótokban és éppen a zárat feszegeti! Jött vele három bandita manó is! Siessetek!

Manó papa így felelt:

– Köszönöm kis cinegék, hogy értesítettetek bennünket! Hívjátok a manó rendőrséget, közben indulunk haza! Remélem, a biztonsági ajtó megvédi a házunkat!

A cinegék elrepültek a tengerparti rendőrőrsre, gyorsan elcsiripelték a lényeget, hogy hová és hányan póbálnak betörni, így azonnal szirénázva elindultak a rendőrautók a hálátlan manót és bandáját elkapni. 

Eközben a banditák hiába feszegették az ajtót, az ellenállt mindenféle erőszaknak. Ekkor megpróbálkoztak az ablakkal, de ott sem sikerült bejutni, mert törhetetlen üvegből készült. Nem adták fel, felmásztak a tetőre, hogy a kéményen keresztül beugorjanak. Igen ám, de arra nem számítottak, hogy a harkály család a magas fáról figyeli őket, és tízen is ott teremnek, hogy jól megkopogtassák éles csőrükkel a fejüket. Jajgatva másztak le, és éppen el akartak menekülni, mikor a manó rendőrautó megérkezett. Kipattant belőle két jól megtermett rendőr manó, és megálljt parancsoltak nekik.

Manó papa a családjával ekkor érkezett meg. A hat kicsi manó gyerek megrémülve szemlélte a bilincsbe vert hálátlan manót, aki három banditával érkezett hozzájuk, hogy betörjön a házukba.

– Miért tetted ezt velünk? – kérdezte manó papa.

Az ismeretlen manó lesütötte a szemét, és úgy válaszolt.

– Elmondom a történetem. A tengerbe nyúló sziklák egyikének hasadékában élek, a sirályok neveltek fel, nem ismerem a szüleim. Errefelé sodródtam a nagy esőben, szélben, áztam, fáztam, és nálatok menedéket találtam. Láttam, hogy nektek mindenetek megvan, amiről én csak álmodhatok. Család, gyerekek, szeretet, szép otthon, étel, ital az asztalon. Irigyeltelek benneteket. Először arra gondoltam, szerethetnétek engem is. De éreztem, hogy alig várjátok, hogy elmenjek. Mentem hát. Mikor hazatértem, elmeséltem a hasadék lakó manóknak, hogy ti hogyan éltek a legnagyobb fa lombja alatt a házatokban. Ők azt javasolták, szereljük fel a mi lakásainkat a tiétekből. Beleegyeztem. Igaz, közben feltámadt a lelkiismeretem, de már nem volt visszaút. Ítéljenek el, megérdemlem!

Manó papa egy percig állt, és gondolkodott a hallottakon, azután így szólt:

– Sajnálom, hogy ilyen sors jutott osztályrészedül, de a manót semmi nem hatalmazza fel arra, hogy mások vagyonát elvegye. Látom, megbántad, hogy erre készültél. Mikor nálunk jártál, valóban alig vártuk, hogy elmenj. Ennek az volt az oka, hogy nem beszéltél velünk, nem tudtuk az igazat rólad. Ha letöltöd a büntetésed, találkozzunk a tengerparton, és segítek neked talpra állni. Tanulhatsz, dolgozhatsz, házat építhetsz, családot alapíthatsz, ha szeretnél. A hálátlanságodat nem felejtem el, ezért a családom közelébe jó ideig nem jöhetsz. Megegyeztünk?

– Igen, értettem, és köszönöm – felelte az ismeretlen manó, a hasadék lakó.

            Telt-múlt az idő, hamar szaladtak egymás után az évek. A hasadéklakó letöltötte a büntetését, és Manópapa segítségével megtanult házat építeni. Segített másoknak, és saját magának is készített egyet. Beköltözött, egy év múlva családot alapított. Sok kis manó gyerek szaladgált már az udvarán, mikor Manó papa elérkezettnek látta az időt, hogy meghívja magukhoz vendégségbe. Attól a naptól fogva új fejezet kezdődött az életükben. A két család egymás javát szolgálva egyetértésben, barátságban, szeretetben töltötte együtt a szabad idejét, a hálátlanság története már csak egy rossz emlék volt számukra.