Sellő a hajón

Sellő a hajón.

            A kék tenger fehér habjain egy turista hajó úszott, fedélzetén száz emberrel. A nagy hullámzás miatt egy utas kivételével mindannyian a kabinjaikba húzódtak.

            A fiú a korlátba kapaszkodott mindkét kezével, és kémlelte a vizet. Abban gyönyörködött, ahogyan a nap ragyogott az égen, és narancssárga sugarai megfestették a felszínt. Hirtelen egy lány tűnt fel az ember nagyságú hullámok között. Hosszú haján játékosan csillantak meg a fények, két kezét a felhők felé nyújtotta.  A fiú leengedte a mentőcsónakot, és próbált a közelébe evezni. Már csak néhány méter választotta el őket egymástól, mikor két erős, napbarnított karjából egy nagy erővel érkező víztömeg kicsavarta az evezőket. A lány utánuk eredt, és odaúszott a csónak mellé. Átnyújtotta őket a fiúnak, és akkor a tekintetük találkozott. A tiszta tengerzöld és a mélybarna szempár néhány másodpercre egymást méregette.

– Én azon a hajón utazom! Te honnan jöttél? – kérdezte a fiú.

– Én itt lakom, a tengerben – felelte a lány.

– Meg akartalak menteni téged, azt hittem, a hullámok elsodortak, és veszélyben vagy – magyarázta a fiú.

– Segítek neked visszajutni a hajóra! – szólt a lány, és máris tolta a csónakot arrafelé.

– Ügyesen úszol, és erős vagy. És nagyon szép – dicsérte meg őt a fiú.

A lány lesütötte a szemét. Nagyon tetszett neki a lovagias ember, aki őt meg akarta menteni, és ezzel veszélybe sodorta magát.

– Nem szorultam segítségre. Csak úszkáltam a hullámok között. Ráfeküdtem a tetejére, és hagytam, hogy sodorjon magával, amerre az útja visz. Aztán a felhőkkel beszélgettem. Olyan szép színekben pompáztak! Ők mondták, hogy egy csónak közeledik felém, és a hullámok elvitték az evezőket. Megkerestem őket, és most itt vagyok veled – mondta a lány.

Mikor a turista hajóhoz értek, a fiú így szólt:

– Kérlek, gyere velem, utazzunk együtt tovább!

A lány gondolkodás nélkül igent mondott, és beszállt a csónakba. A fiú akkor látta, hogy egy sellőnek akart segíteni, és végül ez a sellő mentette meg őt. Boldogan veszett el a tekintetében. Nagyon megszerette őt.

A csónakot felhúzták a fedélzetre, és a matrózok csúfondárosan nevettek.

– Milyen halat fogtál? Ez nem jó semmire! – mondták.

– Ő mentett meg engem, és szeretném, ha itt maradna, tiszteljétek a gyönyörű sellőt! – szólt a fiú.

A matrózok nem mertek tovább gúnyolódni, de keresték az alkalmat, amikor ezt a tőlük különböző félig ember, félig hal lényt visszadobhatják a tengerbe.

A sellő és a fiú ebből semmit sem vettek észre, mert folyton együtt voltak. A lány a hajó medencéjében foglalt helyet, a fiú hordta az ételt-italt, ettek, ittak, úsztak, napoztak és közben sokat beszélgettek. Mindketten szerettek olvasni, festeni és úszni, úgyhogy bőven találtak közös témát.

Egy átbeszélgetett éjszaka után a fiú néhány percre elaludt a medence szélén, és a sellő egyedül maradt. Meglátták ezt a matrózok, és kihasználták az alkalmat, megragadták, és visszadobták a vízbe. Mire a fiú felébredt, addigra nyoma veszett. Hiába kémlelte a tengert, az abból kiugrándozó delfineken kívül mást nem látott. Azt gondolta, ráunt a sellő, és hazament.

A sellő szomorúan követte a hajót. Látta a fiút, de nem kiáltott neki. Úgy gondolta, nekik nincs jövőjük, ha őt ennyire kinézik a többiek maguk közül, csak azért, mert nem olyan, mint ők.

Elsírta bánatát a tengeri csillagoknak és a csikóhalaknak. Azok megértették őt, de segíteni nem tudtak rajta.

Estére sűrű, fekete fellegek gyülekeztek az égbolton. A csikóhal figyelmeztette a sellőt, hogy nagy vihar lesz, ideje hazatérni. Ő azonban tovább követte a hajót. Egy fél óra múlva fényes villámok cikáztak az égen, megvilágítva az egész tengert. Óriási cseppekben hullt az eső, verte a felszínt, mintha ostorok csattognának. A szél erősen fújt, végül az orkán felborította a hajót. Az embereknek nem volt idejük a mentőcsónakot leengedni, kétségbeesetten evickéltek a hullámok között. A sellő hívta a delfineket, akik hátukon mentették ki őket. Ő maga megkereste a fiút, kézen fogta, és így szólt:

– Elviszlek a víz alatti palotámba, ott megpihenhetsz, amíg a vihar elvonul.

– Delfinek, gyertek utánam, hozzátok az embereket Sellő Városba! – kiáltott a többieknek.

Sellő Város a víz alatt csupa csoda hely. Rengeteg színes halacska, sok apró tengeri csillag, és csikóhal él arrafelé.

A delfinek letették egy szálloda elé az utasokat, ahová elszállásolták őket. Itt ételt és italt bőven kaptak, puha párnára lehajthatták a fejüket.

Sellő lány a fiút a palotába vezette. Ott mindent megkapott, ami szem-szájnak ingere. Nem aludtak egy keveset sem, annyi megbeszélni valójuk volt. Sellő lány elmondta, hogy a matrózok milyen rútul bántak vele. A fiú elszörnyedt a történeten, és csodálta a párját, hogy ennek ellenére őket is megmentette.

Az egyik csikóhal megzavarta a beszélgetésüket, és jelentette, hogy megszűnt a vihar, elállt az eső, a delfinek a hajót vízre bocsátották, indulhatnak az utasok a felszínre.

Vonakodva bár, de minden vendég távozott. Sellő lány a fiút, a delfinek a többi utast vitték. Mindenki beszállt a hajóba, csak a két napbarnított kar ölelte még mindig a Sellő lányt, nem tudott elszakadni tőle.

– Gyere velünk Sellő lány, szeretnénk viszonozni, hogy megmentettél minket! – mondta az egyik matróz azok közül, aki vízbe dobta őt. A többiek serényen bólogattak.

A Sellő lány felszállt a hajóra, hosszú haja, mint egy zászló, úgy lobogott utána. A matrózok nagy igyekezettel kedveskedtek neki. Nem látták már haszontalannak, csak azért, mert különbözött tőlük, megismerték és megszerették őt.

            Az fiú és Sellő lány véget nem érő beszélgetésbe fogott. Látták már, hogy egész életükben sem fognak kifogyni a szóból. Ezért úgy döntöttek, hogy Sellő Városban és a fiú otthonában felváltva fognak lakni. Ennek náluk jobban csupán a lány csikóhala és színes tengeri csillaga örült, akiket egy akváriumban mindenhová magukkal vittek.