Manók a makettben

Manók a makettben.

            A napsütötte kövezeten egy nagy asztalra makettet helyeztek el a város főterén. Azokat az épületeket ábrázolták kicsiben, melyek a központban, vagy annak környékén álltak.

            Zoló szeretett a sétáló övezet irányából hazafelé menni. Csodálkozva vette észre az újdonságot. Leszállt a biciklijéről, és közelebb ment. Felismert minden nevezetességet, ismerte teljes pompájukban őket. Amint álldogált, furcsa dolgot vett észre. Az egyik kollégiumi szoba ablakát kitárták, a mellette lévőt pedig bezárva hagyták. Közelebb hajolt. Orrát finom illat csapta meg. Frissen főtt feketekávéra emlékeztette. Körülnézett, hogy látja-e őt valaki, de senki nem járt most a közelben. Bekukkantott a parányi nyitott ablakon. Nem akart hinni a szemének. Apró kis emberkéket látott a szobában. Egyikük könyvet olvasott, a másik sakkozott a társával. Piros sapkájuk és hegyes fülük láttán rájött, hogy ők az éjszakai manók. Sokat olvasott róluk, így tudta, hogy nappal élik mindennapi életüket, éjjel pedig segítenek a rászorulóknak a Földön. Az otthonuk egy másik bolygón van, ezért fénysugárral érkeznek napnyugta előtt, és azzal távoznak hajnalban. Hamarosan belépett a szobába egy idősebb manó, aki intett nekik, hogy feküdjenek le aludni. Odajött az ablakhoz, és bezárta mind a két szárnyát. Zoló döbbenten állt. A közeli templom órája delet mutatott, ezért felpattant a biciklijére, és hazahajtott. Teltek-múltak az órák, a figyelme elkalandozott, nem tudott a kis emberkéken kívül semmi másra gondolni. Azon tanakodott magában, hogy vajon miért költöztek be a kollégium épületének apró másába? Olyan jó volna meglesni őket, megtudni, hogy nappal mivel foglalkoznak! – gondolta.

Estefelé felkerekedett és besietett a központba. Nagyon sokan álltak a makett asztalnál, nézegették, beszélgettek róla a turisták. Próbálták beazonosítani az épületeket. Zoló közelebb ment, és elmagyarázta nekik, hogy az asztalon látható pici épületek teljes nagyságukban hol találhatók. Hálásan megköszönték, és a felkeresésükre indultak. Amint egyedül maradt, olyan közel hajolt a kollégium épületéhez, hogy az orrát majdnem beleverte.

– Óvatosan Zoló! – hallatszott az egyik ablak mögül. Hamarosan kitárták a két szárnyát, és egy fehér szakállú manó könyökölt ki rajta.

– Mondd, mire vagy kíváncsi? – kérdezte.

– Rátok! Miért költöztetek be a makettbe? Mit csináltok itt? – érdeklődött a kisfiú.

– A bolygónkon a többiek takarítanak. Ilyenkor súrolják az utcákat, tereket, tisztítják a csatornákat. Nem lehet otthon pihenni, túl nagy a sürgés-forgás. Így mikor reggel megláttuk a kollégium épületének kicsinyített mását, akkor beköltöztünk – felelte egyszuszra a manó.

– Menjetek ki az udvarra! Ott lehet kosarazni – ajánlotta Zoló.

– Pihennünk kell! Este indulunk a gyerekekhez. Sokan kértek segítséget tőlünk – mondta a manó.

– Veletek mehetek? – kérdezte a kisfiú.

– Ha szeretnél, akkor gyere. Napnyugtakor indulunk. Addig pihenj te is – felelte határozottan a manó.

Zoló izgalommal készült az estére. Az egyik barátja már nagyon régen betegeskedett. Az anyukája egyedül nevelte, nappal ott kellett hagynia az ágyban fekve, mert ő dolgozott. Rajta szeretett volna segíteni.

Mikor a templom órája nyolcat ütött, a manók mozgolódni kezdtek. A hold fénye elvitte őket azokhoz, akiken segíteni kellett.

– Te velem jössz! – szólt hozzá a manó, és már fel is kapaszkodott egy közeledő holdsugárra.

– Én nem tudom hogyan kell! – suttogta ijedten Zoló.

– Ugorj elém! – utasította a manó.

Zoló ugrott egy nagyot, a manó elkapta őt és maga elé ültette a holdsugárra.

– Olvastam a gondolataidban. Megyünk a barátodhoz, meggyógyítjuk – jelentette ki a manó.

Zoló már nem is csodálkozott. Úgy látszik, a manók sokat tudnak. Odaértek a házhoz, a szobában leszálltak a fénysugárról. A manó odafordult Zoló barátjához:

– Hintek rád varázsport. Hagyd, hogy ellepjen! Feküdj egy percig mozdulatlanul! Holnapra aztán jobban leszel! – ígérte.

A beteg gyerek úgy tett, ahogy kérte. Az egész művelet nem tartott sokáig. Indulás előtt így szólt:

– Zoló, köszönöm, hogy elhoztad ide a manót. Kérlek, hívd el hozzám az apukámat, mondd meg neki, hogy nagyon hiányzik nekem!

– Rendben, számíthatsz rám! – ígérte Zoló.

Miután a következő holdsugárral megérkeztek a térre, Zoló elköszönt a manótól, és hazament. A másnapot a barátja apukájánál kezdte. Elmesélte neki, hogy beteg a fia, és nagyon várja, hogy meglátogassa őt. Az apa azonnal útnak indult. Nem tudta, hogy ő ennyire fontos a gyerekének. Mikor végre az ágya szélén ült, megbeszélték, hogy ezentúl gyakran találkoznak majd. A kisfiú pillanatról pillanatra erősödött. Nem tudta, hogy a manó varázspora, vagy az apukája ígérete hatott rá így. Mire az anyukája hazaért, már teljesen jól érezte magát.

            Zoló kibiciklezett a térre. Lehajolt a kollégium makettjéhez, de nem látott nyitva egyetlen ablakot sem, amin bekukkanthatott volna. Már nem laktak itt az éjjeli manók. Talán kitakarították a bolygót a többiek, és így hazamentek – gondolta. Várt, amíg beesteledett. Az első holdsugárral megérkezett a manó.

– Köszönöm, hogy segítettél! – mondta a kisfiú.

– Én is köszönöm neked! Sokat tettél a barátod gyógyulásáért! Ha nagy leszel, beállhatsz hozzánk éjjeli manónak! – felelte mosolyogva az öreg manó.

            A templom órája nyolcat ütött. A manó egy szempillantás alatt eltűnt a holdfényben. Zoló elgondolkodva hazahajtott. Igen, ha felnövök, éjjeli manó leszek! – határozta el. Az ágyába bújva ezzel a gondolattal aludt el.