Királyi pár foltos kiskutyája

Királyi pár foltos kiskutyája.

            Képzeljétek el, hogy három hegyen túl, a mély tengerek zöld vizén innen, élt egy fiú, aki olyan útvesztőket tervezett, amikből rajta kívül senki emberfia nem tudott kitalálni. El ne felejtsem nektek elmondani, hogy kedvence, a fehér szőrű, fekete foltos kiskutya mindig elment vele a labirintusokat kipróbálni, így ő jól ismerte a kivezető utakat.

            Történt egyszer, hogy az ország királya magához kérette a fiút, és azt mondta:

– Tervezz a palota kertjébe egy hatalmas útvesztőt! A lányom nagyon szereti a rejtvényeket, az ő születésnapi ajándéka lesz! Hozatok nagy fákat, bokrokat, különleges növényeket, azok szegélyezzék a kacskaringós utakat! A labirintus közepére egy szökőkutat szeretnék! Indulj, kezdj hozzá a munkához, csak hét hónapod van rá!

Gondolhatjátok, hogy a fiú mennyire igyekezett az uralkodó parancsát időre teljesíteni. Egy kis kunyhóban lakott, a palotához közeli erdőszélen. Az arra csordogáló kis patak csobogásának hangja és a madárcsicsergés egész nap elkísérte őt, bármerre is ment. Szeretett a Nagy fa árnyékában üldögélni, a lába mellett hűséges barátja a fehér szőrű, fekete foltos kiskutya feküdt. Ő néha vakkantott egyet, mikor arra repült egy pillangó, olyankor az visszaszállt, és az orrára csücsült egy pillanatra. Elképzelhetitek, mennyire csiklandozta. Mire mancsával odakapott, addigra a lepke elrepült.

Tudjátok, a fiú és a kutyus mindent megbeszéltek. Egyik nap így szólt a tervező:

– Kitaláltam, hogyan fussanak az utak a labirintusban! Már csak papírra kell vetni! Gyere Foltos, menjünk a rajzasztalhoz, ott elkészítem a tervet!

Bárcsak láttátok volna, a kiskutya mennyire örült! Elkezdett ugrándozni, közben vakkantott néhányszor, a farkát pedig sűrűn csóválta. A gazdája éjjel-nappal dolgozott, egy szemhunyást sem aludt, csak rajzolt, rajzolt. Mikor aztán kész lett, akkor lefeküdt, és a kutyussal együtt mély álomba merült. Szokatlan hangra ébredt. Mint mondtam nektek, vízcsobogás és madárcsicsergés hangzott mindig, ezt szokták meg. Na de most egy gyönyörű dallam, egy kristálytiszta hang is beosont a kunyhó nyitott ablakán. A fiú talpra szökkent, nyomában a kiskutyával kiszaladt az ajtón, rohant a hang irányába. Egy karcsú lányt látott a Nagy fa mellett, virágot szedett. Rubinvörös, hosszú ruhája, aranybarna hosszú haja csak úgy lengett a lágy szellőben. A kutyus, mint a villám, olyan gyorsan mellette termett. Akkor a lány megfordult, és meglátta a kedves kis állatot. Azonnal a szívébe zárta. Megsimogatta, és a kutyus farkcsóválva fogadta a mozdulatot.

– Foltos gyere vissza! – szólt a gazdája. Képzeljétek, a fekete foltos kiskutya életében először nem mozdult a hívó szóra, annyira jól érezte magát a lánnyal. A gazdája közelebb ment, és az ismeretlen ráemelte tengerzöld szemét:

–  Add nekem a kutyád, nagyon megszerettem!– kérte.

– Kérj bármi mást, őt nem adhatom. Születése óta velem él. De bármikor eljöhetsz ide és találkozhattok – felelte a fiú.

A lány nem haragudott meg, hogy elutasították. Sőt, tetszett neki, hogy a fiú ennyire ragaszkodik foltoshoz, hogy még neki sem adja oda. Tudjátok, ez a lány nem volt ahhoz szokva, hogy ellentmondjanak neki. Ő mindig, mindent megkapott, amit kért.

– Rendben, majd eljövök! – felelte. A távolból lovak közeledte hallatszott, ezért ő sietve távozott, egy halk viszontlátással elköszönt.

A fiú bement a kutyájával a kunyhóba, és megmutatta az elkészült labirintus tervet.

– Amint megépül, együtt próbáljuk ki! – ígérte Foltosnak.

Másnap indult a palotába, és a királynak jelentette, hogy elkészült a tervekkel. Az uralkodó megszemlélte, és elégedetten bólogatott. Megbízta a fiút, hogy irányítsa a kertépítési munkálatokat. Volt még néhány hónap a királylány születésnapjáig. Mint minden születésnapi ajándék, ez is meglepetés volt. Ezért nagyon óvatosnak kellett lenni, hogy észre ne vegye, mire készülnek. Amíg a fiú a palotában dolgozott, az ismeretlen rubin ruhás, tengerzöld szemű lány többször is járt a kunyhónál. Nem találta ott sem Foltost, sem a gazdáját. Igazából nem is tudta, melyikük hiányzik neki jobban. Igaz, a lelke mélyén sejtette. Munka közben a palota kertjének elkerített részében a tervező fiú, aki irányította a munkálatokat sokat gondolt a lányra, aki úgy megszerette Foltost. Nem hitte, hogy még egyszer látja, bár nagyon vágyott rá.

Hamarosan eljött a nagy nap. A királylány születésnapján kellett átadni a labirintust. A kanyargós utakat szebbnél szebb növények és fák szegélyezték, közepén arany szökőkút állt. A fiú elindult a befelé vezető úton a kutyussal, és egy óra elteltével a kifelé vezető úton találták magukat, mely az erdő szélére vezetett. Foltos örömteli farkcsóválása volt az elismerés, ezzel azt jelezte, hogy nagyon jól sikerült a mű.

A tervező ment a királyhoz, elmondta, hogy készen áll a labirintus, átadhatják a születésnapos királylánynak, ha szereti a rejtvényeket, ennek nagyon fog örülni. Nagy csinnadrattával megtörtént az ajándékozás, a palota népe és az ország alattvalói odasereglettek. A királylány annyira izgatott lett, hogy azonnal ki akarta próbálni, hiába mondák neki, hogy várja meg a reggelt. Nem lehetett rávenni, hogy legyen türelmes, ez még a tervezőnek is egy órányi út, és nem sokára besötétedik, ő elindult. Azt gondolta, hogy ő mindenkinél gyakorlottabb, hiszen nagyon sok rejtvényt megfejtett már, jól tájékozódik, kitalál gyorsan. Szerintem ti már tudjátok, hogy ez nem így történt. Bizony, eltelt egy óra, és még mindig bent szaladgált a labirintusban. További egy óra elteltével a király elküldött a tervezőért, mert nagyon aggódni kezdett. Már majdnem besötétedett, mire megérkezett, és Foltossal együtt a királylány keresésére indult. A kiskutya egy pár perc menetelés után nagy rohanásba kezdett. Szaladt, szaladt, a fiú a szökőkútnál érte utol, ahol a rubinvörös ruhás lány állt, ölében Foltossal.

– Te tervezted ezt a labirintust? – kérdezte a lány. A fiú bólintott.

– Ilyen elmés útvesztőt még nem láttam! Nagyon okos vagy! – szólt elismerően a lány.

– Gyere, kivezetlek, apád már nagyon aggódik érted! – azzal a fiú nyújtotta a kezét, mert időközben besötétedett. A királylány és a fiú kisvártatva kézen fogva jelentek meg a kijáratnál.

– Apám, ő a labirintus tervezés királya! – mondta a lány a királynak.

Erre a király bólintott. Ha még az ő okos lánya is bent rekedt az útvesztőben, akkor annak tervezője valóban a legjobb az összes között.

            Másnap eljött a fiú a palotába, és megmutatta a labirintusban az erdő széle felé vezető utat a lánynak. Ettől fogva minden nap találkoztak. Az ország és a palota népe azt gondolta, hogy a királylány a labirintusban kószál, de ő azon keresztül mindig az erdőbe ment Foltoshoz és gazdájához. Telt-múlt az idő, és egyre jobban megismerték és megszerették egymást. Sok születésnap elteltével a király megkérdezte:

– Kit választasz férjedül lányom?

– A labirintus tervezőt apám, ha ő is elfogad engem! – felelt a királylány.

De még mennyire elfogadta őt a labirintus király! Madarat lehetett volna vele fogatni, olyan boldog volt! Hamarosan megtartották a kézfogót, a labirintus közepén, a szökőkútnál, ahol egymásra találtak. Foltos vitte a gyémántgyűrűt a királylánynak, mert most már mindkettőjük kutyusa lett. A királyi pár és a kiskutya összetartoztak, ezért az ország pénzére a kiskutya képét is ráformázták.