A barátságos csillag

A barátságos csillag.

            Leszállt az este, a társasház ablakaiból fény áradt az udvarra. Az égen ezernyi apró csillag függött, ezüstös sugarakat szórtak az elcsendesedett utcákra.

            Egy kislány az első emeleti lakásban az ablakpárkányra könyökölt, és álmodozva nézte az égboltot. Szemében visszatükröződött a ragyogás, mely a környezetét körül ölelte. 

– Csodaszép ez az este! – sóhajtotta.

– Mindig ezt mondod! – felelt egy csengő hang a távolból.

– Ki szólt? – kérdezte nyugtalanul a kislány, és szőke haja lebbent az arca körül, ahogy elfordította a fejét.

– Itt vagyok éppen fölötted! – szólt nyugodtan az ismeretlen.

– Fölöttem a csillagos égbolt van! – suttogta meglepődve a kislány.

– Valóban. És én, az egyik csillag beszéltem hozzád! – mondta most már nevetve az ismeretlen.

A kislány elmélyülten nézegette a sugárzó égitesteket, próbálta kitalálni, hogy melyik szólt hozzá. Mélykék szemében kíváncsiság tükröződött, az arca kipirult, mikor egy ezüstös fény a karjára tévedt, és megpihent rajta.

– Hogy talállak meg? – érdeklődött a kislány.

– Kövesd a fénysugaram útját, és meglátsz engem! – felelte a csillag.

A kislány úgy tett, ahogy kérte, és a karjáról indulva tekintetével követte az ezüstös fényt. Az út végén végre ott állt a hang tulajdonosa. Az éjszakai csendben percekig hallgattak, mégis megértették egymást. Mindketten társaságra vágytak, így találtak egymásra.

– Sokat vagy egyedül? – törte meg a hallgatást a csillag.

– Sokan vesznek körül, de mégis magányosnak érzem magam! – felelte a kislány.

– Nem találtál még olyasvalakit, aki megért téged – suttogta a csillag.

– Azt hiszem, hogy nem. És te? Miért engem szólítottál meg, mikor olyan barátságos vagy, és sok ragyogó társ vesz körül az égen? – tette fel a kérdést a kislány.

– Mert egyedül érzem magam közöttük – válaszolta a csillag.

A kislány bólintott. Ismerte az érzést. Megértően nyúlt az égitest felé, mintha meg akarná érinteni, és így szólt:

– Te, ott fönt az égen, és én, idelent a földön nagyon hasonlítunk egymásra.

– Igen én is ezt érzem. Pedig milyen távol vagyunk! – felelt a csillag.

– Jó volna közelebb lenni hozzád! – mondta a kislány.

– Egy fénysugaram ott van nálad, azon eljutsz hozzám! Csukd be a szemed, és ragadd meg!– felelte a csillag.

– Félek! – sóhajtotta a kislány.

– Bízz bennem! – kérte a csillag.

A kislány becsukta a szemét, belekapaszkodott a fénysugárba, és már repült a fénylő égitestek között a barátságos csillag felszínére. Ott kinyitotta a szemét és egy álomvilágot látott maga előtt. Vízesések csobogtak, zöld vizű tavak csillogtak és aranyerdő virágzott. A lombokon gyémánt madarak csiripeltek, énekük betöltötte a vidéket.

– Milyen szép itt! – mondta a kislány.

– Azért szép, mert itt vagy! A te képzeleted teremtett mindent, amit magad előtt látsz! – magyarázta a csillag.

– Amit elképzelek, az megjelenik rajtad? – kérdezte a kislány.

– Igen! A fantáziád népesíti be a felszínt! Nagyon tetszik nekem, amit alkottál! – felelte a csillag.

– Neked nincs képzeleted? – kérdezte a kislány.

– Én égitest vagyok. Nekem nincs ilyen csodás képesség a birtokomban! De nagyon örülök, hogy a tiéd benépesítette a felszínem – felelte a csillag.

Néhány percig csendben maradtak. A kislány nézte a vízesést, és hallgatta a csobogást. Észre sem vette, hogy a képzelete tovább szárnyal. Nem messze tőle egy virágos kert végében álló házikó ajtaján egy fiú lépett ki. Szedett néhány szál tulipánt, és elindult felé. Odanyújtotta a csokrot, és így szólt:

– Gyere, megmutatom a földemet!

– Tiéd ez a csillag? – kérdezte a kislány.

– Az enyém, és most már a tiéd is! – felelt a fiú.

– Akkor menjünk, nézzük meg! – egyezett bele a kislány. Kéz a kézben sétálgattak, órákig vagy napokig nem tudták. Beszélgettek a szélről, a napsütésről és a holdfényről. A társaságról és a magányosságról, a közeli és távoli vidékekről, mindenről, ami eszükbe jutott. Meghallgatták és megértették egymást, kérdeztek és válaszoltak, és az idő megállt közben.

– Hajnalodik, haza kell menned! – szakította félbe őket a csillag.

– Holnap ismét eljövök! – ígérte a kislány, és belekapaszkodott a csillag ezüstös sugarába, amellyel érkezett, behunyta a szemét, és egy pillanat alatt otthon termett. Lefeküdt aludni, és a telefon csengése ébresztette fel.

– Úgy tűnik, hogy elaludtál! – szólalt meg a fiú hangja, mikor felvette.

– Te hogy kerülsz ide? – kérdezte álmosan a lány.

– Még nem ébredtél fel, úgy látom! Siess, mert lekéssük a repülőt! – nevetett a fiú.

A lány gyorsan kiugrott az ágyból, sebtében elkészült, és fogta a bőröndjét. A fiú a ház előtt várta egy taxiban. Hamarosan a repülőn ültek, és várták, hogy felszálljon. Órákig tartott az út, és beszélgetés közben a fiú megkérdezte:

– Hogy lehet, hogy ma elaludtál? Soha sem szoktál!

– Arról álmodtam, amikor még csak elképzeltelek téged! – felelte a lány.

– Elmeséled? – mosolygott a fiú.

– Igen, persze! A nyaralás közben lesz rá alkalom! – felelte a lány.

            A tengerpart homokja forrón simult a talpukhoz. A víz hullámai néha rácsapódtak a lábukra, úgy hűsítették őket. Kéz a kézben jártak és mikor a nap lassan a hegyek mögé bukott, elmesélték egymásnak, hogyan képzelték el a találkozásukat akkor, amikor még gyerekek voltak. A lány története annyira tetszett a fúnak, hogy ettől a naptól fogva gyakran meghallgatta. A fiú története nagyon érdekelte a lányt, így sokszor el kellett mondania, az esküvőjük napjáig, de még azután is számtalanszor. A képzeletük ajándéka elkísérte őket a közös útjukon nagyon sokáig.