Égre festve

Égre festve.

                       Eszter ezerszínű festéket és számos ecsetet kapott a szüleitől. Ült a szőnyegen és egy nagy fehér papírra virágokat rajzolt. Pirosra, kékre, sárgára, lilára, rózsaszínre festette őket. Mindegyikhez kisebb-nagyobb zöld levelek tartoztak.

            Apa megállt a háta mögött.

– De szép! Ez egy hatalmas virágoskert! – mondta.

– Igen és a nap mindig süt rájuk! – felelt a kislány, majd jó hosszú sugarakat festett, melyek érintették a virágok szirmait.

– Jó volna még kék tavat és rajta úszó csónakot is iderajzolni! De már nem fér a papírra! –folytatta. Aztán még színes énekesmadarak, döngicsélő méhecskék és egy néhány hinta kellene! – mondta.

– Várj, hozok még papírt! – ígérte Apa. Azzal kiment a szobából.

Eszter azonban nem várt. Festett és festett. Ami az eszébe jutott mindent meg akart örökíteni. A papír betelt, de ő haladt tovább. Mire Apa visszaért, a képek már a szőnyeget díszítették.

– Gyere, tisztítsuk ki a szőnyeget, most még nem száradt meg a festék! – mondta Apa.

– Itt a papír, erre rajzolj! – folytatta, és letett egy másik rajzlapot. Ekkor lépett be az ajtón Eszter bátyja.

– Gyere, menjünk ki a kertbe, ugráljunk a trambulinon! – hívta Robi a testvérét. Mindketten kiszaladtak, és egyre magasabbra ugrottak.

– Ugorjunk az égig! – kiáltotta a kislány. Megfogta a testvére kezét, és egyszerre rugaszkodtak el a trambulinról, olyan magasra, hogy egy alacsonyan úszó fehér felhő csücskét meg tudták ragadni. Aztán gyorsan el is engedték, nem akartak vele szállni a messzeségbe. A felhőcske azonban megállt. Érdeklődve figyelte onnan fentről a gyerekek játékát. Amennyire lehetett leereszkedett hozzájuk. Bekukkantott az ablakon.

– Milyen sok színes festéketek van! – mondta.

– Úgy szeretnék egy piros ruhát! Nem festenétek be engem? – kérdezte.

– Szívesen! – válaszolt Eszter, és már szaladt is befelé, ahol Apa és Anya épp a szőnyeg tisztításával voltak elfoglalva. Összeszedte az ecseteket, az ezerszínű festéket, és rohant a kertbe.

– Gyere felhőcske, ereszkedj lejjebb! – hívta. A kis felhő, aki piros ruhát szeretett volna, igyekezett a lehető legalacsonyabbra süllyedni. Robi és Eszti fogtak egy-egy ecsetet, és szép rubinvörösre színezték. Ami eddig tejszínhabnak látszott, most erdei gyümölcs krémre emlékeztetett. Felhőcske nagyon boldog lett.

– Gyertek, elviszlek benneteket, fessétek be az égboltot szép színesre! – mondta. A gyerekek fogták az ecseteket és az ezerszínű festéket, szabad kezükkel belekapaszkodtak a felhőbe, felmásztak rá, és amint a nagy kékséget elérték, festeni kezdték. Narancsra, sárgára, zöldre, lilára, ibolyára, ahogy csak kedvük tartotta. Élvezték a játékot, felhőcske pedig bíztatta őket, hogy ne hagyják abba, színezzenek be mindent, amit csak elérnek. Ők igyekeztek teljesíteni a kérést, mert nekik is nagyon tetszett az ötlet. Köréjük gyűlt a többi felhő, csodálták társuk rubin ruháját. Szerettek volna ők is egy másikat. A két gyerek minden kérést teljesített. A felhőkből különböző alakzatokat formáltak, labdát, cicát, oroszlánt, kutyát, ágyat, széket, ami csak eszükbe jutott, aztán kiszínezték őket. Egészen addig csinálták, amíg volt festékük. Hiába az ezer szín, hamarosan mind elfogyott. Ekkor a kis felhő, aki felhozta őket, leereszkedett és a trambulinra tette őket. Apa és Anya ekkor léptek ki a kertbe.

– Nézzétek gyerekek, milyen szép színesre festette az égboltot a lemenő nap! – mondta Apa.

– És milyen sokféle alakzat vehető ki a felhőkből! – szólt Anya.

A gyerekek odaszaladtak a szüleikhez, és együtt csodálták a ritka látványt.

– Olyan, mintha az égre volna festve az a sok felhő! Szépek a színei! – folytatta Anya.

–Szerintetek az ott mire hasonlít? – kérdezte.

– Ő ott egy cica. Látod, ott a feje, a teste, a farkincája, a szeme, az orra és a bajusza. Szája is van! – mutatta Eszti.

– Az ott a fonalgombolyag, amivel játszik! – mondta Apa.

Álltak négyen a kertben, nézték a felhőket, figyelték az alakjukat, megnevezték, hogy mire hasonlítanak. Egymás szavába vágva találgattak. Gondolataik ott jártak a magasban, a fantáziájuk elrepítette őket messze, nagyon messze. Az égre festve számtalan tárgyat, állatot, emberalakot fedeztek fel. Felettük a rubin felhő mosolyogva hallgatta a beszélgetést. Hamarosan besötétedett, ekkor már csak a csillagok és hold fénye világított. Ekkor bementek a házba.

            A két gyerek mikor végre ágyba került, Apa bement hozzájuk még egy percre.

– Sikerült kitisztítanom a szőnyeget, de máskor ne festékezd össze kérlek! – mondta a lányának.

– Jó, majd festek az égre! – felelt Eszti.

– Nem vagy vicces! – válaszolt Apa. Jó éjszakát kívánt, és kiment a szobából. Amint becsukta az ajtót, Robi megszólalt:

– Mit gondolsz, meddig marad ott az égre festve a sok szép szín?

– Talán örökre. De lehet, hogy holnap mások látják őket, akik innen messze laknak – felelt a kislány.

– Igen. Mi pedig majd azt látjuk, amit ők festettek az égre – suttogta álmosan a kisfiú.

– A rubin felhő eljön még? – kérdezte Eszti alig hallhatóan.

– Igen, itt leszek, csak képzelj az égre festve! – válaszolt csendesen a kis felhő, de már mindkét gyerek csak álmában hallotta őt.