A körhinta lovai_1. fejezet: A kezdetek.

Szabadság!

Elsőként Petya fordította fejét a gyerekek felé, majd a többi hét falovacska is hirtelen mozgolódni kezdett. Az első bátortalan nyerítést aztán követte a többi egyre harsányabb, erőteljesebb nyihogás, prüszkölés, dobogás…

– Jaj, csak nehogy felébredjenek anyáék! – aggódott  Noella. A pónik erre csak halk morgással, prüszköléssel folytatták az üdvözlést.

Noella irányításával gyorsan megszabadították a lovakat a szíjaktól, csatoktól. A hintalovak pedig egymás után rázták le magukról a Kenéz-féle lószerszámokat és léptek ki – immár élő póniként – a körhinta megszokott fedele alól. Noella a hátukat vakargatta, a fülükbe sutyorogva biztatta őket:

– Futás, lovacskáim! Örüljetek, hogy megszabadultatok a varázslat alól!

A pónik pedig először csak lassan, még mindig körbe-körbe lépegettek, majd egyre bátrabban futottak, minél messzebbre a körhintától, a hosszú, hetekig tartó rabságtól… Az üres körhinta megmaradt részei nyikorogva búcsúztak a távolodó nyolc lovacskától. Noella egyik szeme sírt a másik nevetett, miközben a nyitott kapu felé terelgette az elcsendesedett pónikat. Bánatosan gondolt arra, hogy talán soha többé nem láthatja az ő kis ménesét, de boldog volt, hogy a pónik újra hús-vér lovakká változtak és immár szabadon nyargalászhatnak a zöld mezőkön.

1. A kezdetek

– Noella! Hozd már azt a borogatást! Az a makrancos Ilka megint addig fészkelődött alattam, míg leestem. Elegem van már ezekből az engedetlen pónikból! Valamelyik mindig megmakacsolja magát, és oda a produkcióm. Igyekezz, mert a direktorhoz kell mennem!

Egy ideje Karola, a műlovarnő  már nem bánt olyan türelemmel a lovakkal, mint korábban. Ennek pedig a produkció látta kárát. Egyre sűrűbben fordultak elő hibák az előadásokon.

Noella szomorúan állapította meg, hogy édesanyja kék-zöld foltjai ismét gyarapodtak. „Ez tényleg nem lesz jó! Ha így folytatódik, még valami végzetes baleset is történhet anyával.” Ezen töprengett a kislány, miközben a borogatásokat elhelyezte anyukája sajgó testrészein.

Miután végzett, a cirkuszsátor melletti istállóhoz indult. Gondolta, elbeszélget egy kicsit a pónikkal, miért bánnak ilyen cudarul az idomárjukkal. A szénaillatú istállóban a nyolc póni már a vacsoráját fogyasztotta, amikor belépett közéjük a kislány. A lovacskák és Noella régi jó ismerősök voltak, hiszen mikor Noella született – ennek lassan kilenc éve – a pónik már itt dolgoztak a híres Kantáros Karola műlovarnő irányításával. Szinte születésétől fogva ott lábatlankodott körülöttük a kislány, a lovak ismerték, kedvelték. Az apró gyermek az első bizonytalan lépéseit is a pónik között tette meg, a lábukba, a farkukba kapaszkodva. Különleges kapcsolat alakult ki az évek során a lovacskák és a gyermek között. Értették egymás beszédét! Ezt persze rajtuk kívül senki sem tudta, nem is hitték volna, ha előáll azzal, hogy beszélgetni tud a lovakkal.

Noella zsebében most is ott lapultak a kockacukrok, mint minden este. A zsebpénzéből mindig félretette a cukorka árát. Nem mintha e nélkül nem örültek volna neki a pónik! Tudták, hogy törődik velük, hálásak voltak a csutakolásért, a friss vízért, minden kedves szóért. Ebből pedig sokat kaptak Noellától. Nem is bántották soha, kezes bárányként ettek a tenyeréből, mint a hímes tojásra, úgy vigyáztak rá, ha valamelyikük hátára ült, mert kedve támadt lovagolni.

A kislány szemrehányó szavait a lovak véget nem érő panaszáradata követte. Az egyik az ostorra panaszkodott, a másik a csizmatalpból kiálló szegre, a harmadik a szoros kantárra… „Ez így tényleg nem maradhat! Beszélek anyával, talán észre sem vette, amiről a pónik panaszkodtak.”

A lakókocsijukhoz közeledve éktelen rikácsolásra lett figyelmes. Ez bizony az ő édesanyja volt, személyesen. Ismerte ezt a hangot, hiszen ha valamit nem tett az anyukája kedvére, hallhatta eleget.