A körhinta lovai_17. fejezet: A lappangó titok.

17. A lappangó titok

Az egyik délután Patkós Pál egy újságot hozott ki a kertben játszó gyerekeknek. A címlapon vastag betűkkel ez állt: „Lovas Híradó”.

– Noella! Találtam egy érdekes hirdetést ebben a lapban. Hallgassátok csak, felolvasom. „Magas jutalomban részesítem azt a becsületes személyt, aki a Celesztin Cirkuszból (Abrakosfalva) egy hónapja eltűnt nyolc Shetland póni nyomára vezet, róluk bármilyen hasznos információt eljuttat nekem. Celesztin cirkuszigazgató, a pónilovak tulajdonosa.” – fejezte be a felolvasást Pál gazda.

Noella szóhoz sem jutott a hallottak miatt. Pirosból fehérre változó arcszínnel hebegte-rebegte, hogy ő úgy tudta, a pónik ajándékként voltak náluk, majd néhány nap után eladta őket Celesztin egy másik cirkusznak. Nem is érti, hogy ezek után, hogy adhatott fel a becsületesnek ismert cirkuszigazgató egy ilyen hirdetést. Feldúltan pattant fel a kerékpárjára, szinte köszönés nélkül hagyta ott a csodálkozó Patkósékat.

Anyukája most is a körhinta pénzügyeivel volt elfoglalva, mikor elé állt a hallottakkal Noella. Karola feje egyre vörösebbé vált, szinte már Helén festett arcszínével vetekedett, ahogy hallgatta leányát.

– Hogy tehette ezt Celesztin? Majd zárás után megbeszéljük ezt az ügyet. Most hagyjál, mert még elvétem a számolást! – fakadt ki Karola.

Noella vidámsága odalett, mosolygó arcát töprengőre váltotta. Egész délután azon gondolkodott, ki nem mondott neki igazat. Akárhogy törte a fejét nem jött rá, hogy valójában mi történhetett. Egyedül azt furcsállotta, hogy minden nagy változás éjszaka történt. Éjjel utaztak ide, egy éjszaka alatt tűntek el az igazi pónik, és éjszaka kerültek a helyükre a mostani élethű falovak. Ezt egyre furábbnak gondolta, hiszen korábban ilyeneket nem tapasztalt. Anyukája vele együtt jó alvó volt, ágyúkat is sütögethettek volna a füle mellett, ha egyszer elaludt. „Ezekben az éjszakai változásokban pedig benne volt anya is.” Ennél többre nem jutott a gondolataival.

Zárás után hiába várta anyukáját a kocsijukban, csak nem jött. Az ablakon kinézve látta, hogy a három egykori cimbora, most már körhinta társtulajdonos, fejüket összedugva pusmogott Helén bódéjánál. „Érdekes, a változások előtt is mindig így tanácskoztak anyáék.” – állapította meg.

– Noellám, nyugodj meg! Te csak nekünk higgy ezután is! Hazugság az az újsághír, akárki tette is közzé. Minden úgy történt, ahogy elmeséltem neked. De megkérdezheted Ábrist vagy Helén nénit is. Ő legendásan őszinte ember.

Ettől a magyarázattól aztán kicsit megnyugodott Noella, de a felszabadult vidámságnak vége lett. Állandóan azon járt az esze, hogy valójában hogyan is történt az ő idejövetelük, hogyan lettek körhintások, és akkor most hol is lehet a nyolc póni. Ez aggasztotta a legjobban, hiszen az újsághír alapján akár valahol idegenben is csatangolhatnak gazdátlanul, kitéve mindenféle veszélynek. Tulajdonképpen lehet, hogy megszöktek, hiszen a karámajtót is nyitva találta az eltűnésük reggelén. Lehet, hogy ezt nem merték elmondani neki a felnőttek? Igen ám, de ő még a nyomokat is vizsgálta, és nem talált a karámból kivezetőket. De akkor mi lehet az igazság?

Vigaszt csak a körhintán talált, amikor zárás után végig törölgette, fényesítgette a falovakat, összeszedte a szemetet a hinta körül, tisztára söpörte a padlót. Mindezt magától csinálta, hiányzott neki a pónik körül végzett egykori munkája. Utoljára hagyta a falovacskák tisztogatását. Napközben a maszatos gyerekmancsok azért otthagyták a nyomukat a lovak fején, nyakán. Ő egy puha kendővel végig törölgette mindegyik lovat, közben a nevükön szólítgatva beszélt hozzájuk. A délelőtti nyitásnál mindig ragyogóan hívogatta a körhinta a gyerekeket.