A körhinta lovai_25. fejezet: A nagy pillanat.

25. A nagy pillanat

A megbeszéltek szerint a pénteki zárás után megérkezett Pityu és Panka. Noella a kapuban várta őket, aztán megfigyelte, hogy a portás bácsi hová teszi a kapukulcsot a zárás után. A lakókocsi oldalához támasztották a kerékpárokat, majd Noella irányításával együtt felverték a sátrat. Kipakoltak a hátizsákjaikból, mindent elrendeztek a sátorozáshoz és a hajnali ceremóniához. Pityu ébresztőórát is hozott magával, bár biztos volt benne, hogy nem sokat fognak aludni az előttük álló feladat miatt.

Karola kedvesen vacsorára invitálta a sátorozókat, finom pizzát sütött a gyerekek kedvére. Miután jóllaktak, elköszöntek, elvonultak a sátorba. Egy zseblámpával világítottak, alvás előtt még néhányszor átbeszélték a hajnali tennivalóikat. Azon is hosszasan tanakodtak, hogy mi lesz, ha nem sikerül visszavarázsolni a lovakat. Majd azt beszélték meg, mit csináljanak, ha működni fog a varázslatuk. Egyetértettek abban, hogy a póniknak a lehető leghamarabb el kell majd hagyni a vidámpark területét. A kapunyitást már többször megfigyelte Noella, ezért az ő feladata lesz szabad utat biztosítani a lovaknak. Tudták, hogy ezzel azt a kockázatot is vállalják, hogy a pónik elcsatangolnak, és soha többé nem látják őket. De legalább élő lovacskák lesznek! Legalábbis ezt remélték a gyerekek.

Nyugtalanul aludtak a szövetségesek, valamelyikük mindig éber volt. Nem akartak lemaradni a napfelkeltéről. Az ébresztőórára nem is volt szükségük. Mikor már világosodni kezdett, csendben felöltöztek, várták a megfelelő pillanatot. Lassan megjelentek az első napsugarak a keleti égbolton. Kisurrantak a sátorból, óvatosan körülkémleltek. Szerencsére a vidámpark minden lakója az igazak álmát aludta. A portásfülke felé közeledve hallhatták az éjszakai portás éktelen hortyogását. Gond nélkül sikerült a kapukulcsot elcsenni, és halkan szélesre tárni a „Vidámság-Centrum” kapuit. A vidámpark csinosítgatásakor szerencsére valaki gondolt a kapuzsanérok megolajozására is. Így a korábbi rettentő csikorgás helyett most semmi hang nem hallatszott. Lábujjhegyen lépegettek a harmatos fűben a körhintáig. A hűvös hajnali harmat cseppjei ott csillogtak a lovacskákon. A gyerekek csendben végigsimították a falovak fejét, hátát. Csak reménykedni tudtak ebben a pillanatban, hogy sikerül a tervük. A nap közben egyre erőteljesebb sugarakat bocsátott a földre, így kezdeniük kellett a szertartást.

Mindent úgy tettek, ahogy Táltos Tódor megtervezte. Jó, hogy olyan sokat gyakoroltak, mert most egy szempillantás alatt kellett cselekedniük. Petyával szemben sorakoztak fel, mégiscsak ő a vezérük a póniknak. A tábor még mindig néma álmát aludta, csak néhány korán kelő madárka kezdte énekét a környék fáin, bokrain.

– Akkor hát kezdjük! – szólt ünnepélyesen Noella a barátaihoz.

Mindent a terv és a gyakorlás szerint végeztek, rajtuk tehát nem múlt a siker. Miután a távolba mutatással kísért „pricc, pracc, prucc” is elhangzott, hirtelen néma csend lett. Még az előbb éneklő madarak is elhalkultak.  

Elsőként Petya fordította fejét a gyerekek felé, majd a többi hét falovacska is hirtelen mozgolódni kezdett. Az első bátortalan nyerítést aztán követte a többi egyre harsányabb, erőteljesebb nyihogás, prüszkölés, dobogás…

– Jaj, csak nehogy felébredjenek anyáék! – aggódott Noella. A pónik erre csak halk morgással, prüszköléssel folytatták az üdvözlést.

Noella irányításával gyorsan megszabadították a lovakat a szíjaktól, csatoktól. A hintalovak pedig egymás után rázták le magukról a Kenéz-féle lószerszámokat és léptek ki – immár élő póniként – a körhinta megszokott fedele alól. Noella a hátukat vakargatta, a fülükbe sutyorogva biztatta őket:

– Futás, lovacskáim! Örüljetek, hogy megszabadultatok a varázslat alól!

A pónik pedig először csak lassan, még mindig körbe-körbe lépegettek, majd egyre bátrabban futottak, minél messzebbre a körhintától, a hosszú, hetekig tartó rabságtól… Az üres körhinta megmaradt részei nyikorogva búcsúztak a távolodó nyolc lovacskától. Noella egyik szeme sírt a másik nevetett, miközben a nyitott kapu felé terelgette az elcsendesedett pónikat. Bánatosan gondolt arra, hogy talán soha többé nem láthatja az ő kis ménesét, de boldog volt, hogy a pónik újra hús-vér lovakká változtak és immár szabadon nyargalászhatnak a zöld mezőkön.

Sikerült a kaput csendben bezárni és visszacsempészni a helyére a kulcsot. Megint csak lábujjhegyen visszalopakodtak a sátorhoz. Bebújtak a hálózsákjaikba és immár megnyugodva, boldogan aludtak el. Nem is remélték, hogy minden ilyen simán történik majd.