A kulcs

A kulcs.

„Gyere játszani mama!” kiáltott Hanna a szobájából. Aztán elkezdte öltöztetni a babákat. Te leszel a babák anyukája én pedig az orvos. A szekrényből ruhák kerültek elő. Ezeket add a babákra! Szólt az utasítás. Leültem az ágyra és elkezdődött a babaruházás. Éppen egy kesztyűvel bajlódtam és kinéztem az ablakon. Odanézz mama, esik a hó. Nagyon apró pelyhek estek az ablakpárkányra. Csak néztem a bátortalan, fehér foltokat. Aztán ránéztem a kezemben tartott kesztyűre és a gondolatom már messze járt. Egy régi havazás kavarta fel az emlékeket.

Apám felvette a télikabátját amit csak akkor vett fel, ha a városba ment. Máskor a kopott bekecs volt rajta, így télvíz idején. Aztán megigazította fején a széles karimájú, fekete kalapot. Látott már szebb időket is. Újat venni szentségtörés, na és nem is lett volna miből.

Izent a Déri Úr! Elkészültek a füstöltek. - Ezt már csak úgy az ajtóból mondta. Még nem jövök, vigyázz a házra Pici! Azzal nagy léptekkel indult a kapu felé. A torkomban dobogott a szívem, mint mindig ha ezt hallottam. Vigyázz a házra! Hát hogyan is tudnék én a házra vigyázni…

Egy ideig bámultam ki a konyhaablakon. Az esti hó beborította az udvart, a kertet, a faházat. Még este az oldalába támasztotta valaki a szánkót. Mintha csak tudná, hogy eljött az ő ideje.

Talán itt az udvaron kellene kipróbálni.. Hiszen akkor is a házra vigyázok. Egy pillanat alatt felkaptam a kabátom, sapkát, sálat. Na és kesztyű is kell. Jó hosszú szárú kesztyűm volt. Fekete színű és szép hímzés volt a kézfejénél. Anyámtól kaptam. Biztosan a rávart virágok tetszettek neki. Nekem meg az, hogy öt ujjas volt. Ezt olyan nagyosnak éreztem. Előtte még csak egy ujjasat hordtam. Az udvaron hamar unalmas lett a szánkózás. Le-föl, le-föl és nem is tudott siklani, csak ha erősen meglöktem magam. Keresnem kéne egy jó lesikló pályát. Azzal már kint is voltam az utcán. De a szekércsapában nem lehetett szánkózni. Tudom már! Majd az országúton, ott jó lesz. Hamar beszaladtam a házba. A háromlábú székre álltam, így értem el a kulcsot, amit apám az ajtó fölött, egy szegen tartott. Elfordítottam a zárba és óvatosan bedugtam a hosszúszárú kesztyűm belsejébe. Egészem a tenyeremig. Markoltam erősen. Így jó lesz! Most már szaladhatok a töltés oldalára.

A hosszú országút a városba vezetett. Apám már messze járhatott. Az út két oldalán álló hatalmas tölgyfák bólogattak. A magasba egymásba fűzték a koronájukat, mintha csak védelmeznék az úton levőket. A töltés oldalán siklott a szánkó. A hó fényesre simult alatta. Ez volt az igazi lesikló pálya. Annyira belefeledkeztem, hogy az idő múlását sem éreztem. Ahogy felfelé indultam a meredek oldalban, hirtelen ismerős alakot láttam. Villámütésként futott át az agyamon, ez csak apám lehet. Ráismeretem a jellegzetes karmozdulatára, amivel igyekezésre bírja a lábait. Mind valami karmester úgy dirigálja a fáradt lábakat. (Azt hiszem ezt én is tőle örököltem.) Azonnal rohannom kell haza, mielőtt még megérkezik. Nekem a házra kellene vigyázni. Már indulnék is, erősen összeszorítottam a markomat. Hirtelen megbénította a lábamat a felismerés. Nincs a tenyeremben a kulcs. Gyorsan-gyorsan, meg kell keresni, nem lehet máshol, csakis itt lehet a közelben. Csak kerestem, csak kerestem. A kesztyűm már csupa víz volt. Minden buckába beletúrtam százszor és ezerszer. A kulcs nem akart előjönni. Apám hangjára emeltem fel a fejem. Na gyere haza pici! Nem mozdult a lábam. A torkomból valami halk hang próbált előtörni. A kulcs, a kulcs, dadogtam.. Hát azt csak keresd meg, hallottam apám hangját, amibe minden benne volt: A harag, a fegyelem, a számonkérés. Azzal elment és én eszemet vesztve újra és újra áttúrtam a havas partoldalt. Minden hiába..  Fáradtan és kimerülten huppantam le a szánkóra. Dühösen rúgtam magam alatt a keményre fagyott havat. Rúgtam, csak rúgtam a csizmám sarkával. Egyszer csak egy fekete valami villant fel a hó alól. Odakaptam. A kulcs, hahó a kulcs! Örömömben felkaptam, erősen szorítottam és a szánkóval együtt rohantam haza. Csak az járt a fejemben, hogy apám vár az ajtó előtt és indulatosan le-föl járkál. Hogy milyen hamar értem haza már nem emlékszem. Az biztos, hogy levegőt is alig kaptam mikor a kapuhoz értem. Ledobtam a szánkót és rohantam a ház felé. Apámat nem láttam sehol. Hirtelen mozdulattal lenyomtam a kilincset. Földbe gyökerezett a lábam. Apám ült a háromlábú széken és rakta a tüzet az öreg sparheltbe. Meleg volt, hársfatea illata lengte be a konyhát. Apám a kedves bögrémbe öntötte a forró teát.  - Na mire vársz, vedd le azt a vizes kesztyűt! Nem tudtam szólni, csak odakuporodtam a meleg tea mellé és hagytam, hogy átjárja az arcomat a meleg gőz. Apám arcán megjelent az ismerős, széles mosoly. Nem tudom mikor tudtam megszólalni, de csak annyi jött ki a számon, hogy tudtál bejönni?  Ő nevetve válaszolt: Hát erre való a pótkulcs. Van pótkulcs? Remegett a szám széle a meglepetéstől. Van pótkulcs? De hát akkor nekem miért kellett… apám fejezte be a mondatot.

 Hogy mindig legyen pótkulcs!