Kukoricafosztás

Kukoricafosztás.

Az ősz a legkedvesebb évszakom. A nap bágyadtan süt, a színek sárgásak - barnásak. A levegő illata fűszeres. A termés beérett a fákon, a földeken. Így volt ez minden ősszel, gyerekkoromban is. A szomszédba behordták a leszedett kukoricát. Az istállóba halmozták fel. Az egyik felében a tehenek voltak bekötve, a másik felébe a kukorica hegyek várták a fosztókat. Bizony a két öreg nem bírta volna egyedül ezt a nagy munkát. Így minden ősszel elhívták fosztani az utcánkból azt aki csak akart, vagy éppen ráért. Felnőtt, gyerek, bárki, jól ismertük egymást. Mi gyerekek nagyon szerettük az ilyen elfoglaltságot, mivel ez azzal járt, hogy sokáig fenn lehettünk. Amikor már mindenki hazaért és a teheneket is megfejték, na meg a többi jószág is kapott enni, szóval ha már minden rendben volt kezdődhetett a kukorica fosztás. Aki csak tudott felmászott a kupac tetejére, vagy ahova éppen akart. A feladat nem volt nehéz. Még a magam fajta kisgyerek is értett hozzá, mivel már többször megmutatták. Le kellett húzni a kukorica háncsát, de nem ám teljesen. Három szálat ami a legerősebb rajta hagyjuk. Amikor már többet így lefosztottunk jött az összepárosítás. Két kukorica csövet lehetőleg egyforma méretűt összekötöttünk egymással, így szépen párba voltak. Ezt a sok összekötött kukoricát később a kukoricagóréba hordták. Ez amolyan magas ól féle, de az oldala rácsos, hogy szellőzzön a termés. Hosszú rudakra kellett egymás után rakni a párba kötözött kukoricákat. Itt aztán kiszáradtak. A gazda lemorzsolta és darált belőle az állatoknak, a tyúkoknak, vagy leforrázva a disznóknak. Szóval ez nagyon jó téli eleség volt. Ahogy a fosztás elkezdődött már volt is aki bekiabálta.  – Aki piros kukoricát talál hazamehet aludni. – Na persze senki sem akart hazamenni, így aztán a megtaláló igyekezett megszabadulni a piros szeműtől. Ide dugta – oda dugta, csak hogy ne vegye észre senki. Mindenki serényen dolgozott. Igaz volt olyan is, hogy nem sikerült egy háncsot sem összekötni, mert elszakadt. Olyankor teljesen leszedtük a maradék leveleket és egy másik kupacba dobtuk. Ez nem került a góréba. A szorgos kis csapatba mindig akadt valaki, aki mesélt valamit. Mi gyerekek hallgattuk és jókat nevettünk a legtöbbször pajzán történeteken. Ha meg vége lett a mesének valaki mindig nótázni kezdett. A többiek persze csatlakoztak. Zengett az istálló. Nem is tudom azok a szegény tehenek hogyan bírták a hangzavart. Mire az idő már későre járt a kukorica lassan elfogyott alólunk, így előkerültek az eldugott piros csövek. Már nem volt hova eldugni, hiszen már a földön ültünk. Mire végeztünk már késő este volt. Fölkapaszkodtunk és leporoltuk a ruhánkat. Mire kimentünk az istállóból a gazdák a frissen pergetett mézet csurgatták a kenyerekre. Mindenki jóízűen falatozott és elcsendesedve hazaindultunk. Még álmunkba is kukoricát fosztottunk.

Minden reggel megiszom a szokásos tejeskávémat, de hogy miért éppen mézes kenyeret eszem hozzá nem tudom..