A karácsonyfa

A karácsonyfa.

Álmosan indult a Karácsony reggel. A nappaliban fenségesen pompázott a plafonig érő fenyőfa. Nem villognak az esti fények, sem a csillagszóró ezer apó csillaga. Hanna felébredt és odaszaladt a fa elé. Csak bámulta és visszaszaladt a szobába. Apa, bekapcsolhatom a karácsonyfa égőit? Tudod ahogyan az este világított. Már szaladt volna a kapcsolóhoz, apa a nyomába eredt. Ezt csak a felnőttek kezelhetik. Neked még nem szabad. Az áram nem játék. Hanna megtorpant és türelmesen várta amíg édesapja ismét fényeket varázsol a gyönyörű fára. Bizony- bizony, jól beszél az apukád. Ha akarod elmesélek egy régi történetet és megérted, hogy miért legyél óvatos.

Hanna az ölembe kuporodott, csak úgy pizsamába, kócosan. Na mesélj mama!

Tudod ez egy nagyon régi karácsonyról szól. Még soha olyan szép karácsonyfát nem hozott a kis Jézus, mint azon a télen. Mert mondanom sem kell, ilyen szépet csak ő tud hozni. A fa csúcsán most is ott volt a fényképe. Biztos voltam benne, hogy ez ő. Csillag formájú, színes kartonra festve, szőke fürtös angyal képű gyermek, apró szárnyakkal. Tudtam csakis ő hozhatta. Talán az ablakon jött be, mert az ajtó be volt zárva. Igaz az angyal szárnyak mindenen áthatolnak. Ez nekem nem is volt meglepő. A fát most is az ebédlőasztal közepére tette. Egészen a plafonig ért. Teles-tele volt ezüstpapírba csomagolt szaloncukorral. Na meg a cukordíszek. Addig még nem láttam olyan szépet. Volt abba csiga, bagoly, madárka. Mi gyerekek csak néztük, és körbejártuk a fát. Szemünk nem tudott betelni vele. A gyertyák az ágyak végén kis, apró tartóba voltak odacsíptetve. A vattapamacsok, mint hópihét belepték az egész fát. Az ágak tövében narancsok bújtak meg. Az egész maga volt a menyország. Alig jött álom a szememre.

Korán felébredtem, még mindenki aludt. Kimerészkedtem a konyhába, az előszobába. Az ebédlő üveges ajtaján át bámultam a fát. Attól féltem, hogy reggelre már nem lesz ott. De ott volt. Ott az asztal közepén. Minden dísze a helyén volt. Lassan lenyomtam a kilincset. Féltem, hogy valaki felébred. Így csak az enyém volt, csak én gyönyörködtem benne. Közelebb somfordáltam, és feltérdeltem egy székre. Milyen szép vagy! – gondoltam. De miért nem világítasz? Miért nem égnek a gyertyáid? Ahogy így fürkésztem az asztalt, mit látok. Ott a gyufa. Felkaptam és próbálkoztam a tűz csiholásával. Annyiszor láttam már hogyan kell a gyufaszálat a doboz oldalához dörzsölni, de soha nem próbáltam. Most meg kell próbálnom, hátha sikerül és meg tudok gyújtani egy gyertyát. Az első próbálkozásra megégettem az ujjamat. Aztán elővettem egy másik szálat, gyorsan odanyomtam a gyertyára. Sikerült! Égett a gyertya. De jó, hiszen már értem. Aztán próbálkoztam a többi gyertyával is. Tovább-tovább.. a gyertyák égtek. Annyira figyeltem a fényeket, hogy nem is vettem észre, nem csak a gyertyák, de a vattahópihék is lángra kaptak. Aztán már csak a tüzet és a füstöt láttam. Kirohantam a szobából, valamit motyogtam magamban és az ágyra vetettem magam. Nem tudom meddig maradtam így, riadtan az ágy tetején.

Később anyámtól tudtam meg, hogy a bátyám felédredt a füstszagra. Az égő fával kirohant az udvarra. Vizet öntöttek rá, hogy eloltsák a tüzet. Csak sokára merészkedtem ki az udvarra. A testvéreim már körbe állták a fekete, füstös karácsonyfát. Csendesen kapargatni kezdtük az elszenesedett cukrokat. Csupa korom volt a kezünk, meg a szánk. Próbáltunk menteni pár égett cukorkát. Azóta sem emlékszem ilyen szomorú karácsonyra. Még sokáig összerezzentem, ha valahol gyertyát gyújtottak a fenyőfán.