Az első vásárlás

Az első vásárlás.

Hanna öltözz! – megyünk vásárolni. De mikor mehetek már egyedül a boltba? Szólt oda Hanna készülődés közben. Majd ha már nagy leszel. – válaszoltam. Ahogyan kimondtam abban a pillanatban már el is röstelltem magam. Mikor is volt az, amikor én először vásároltam egyedül? Hát igen, talán még iskolába sem jártam..

Gyere Pici, elmegyünk a boltba. Szólt apám. Iparkodj, mert elfogyott a kávé. Tudva lévő, hogy apám a nagy barna lábasba főzte a kávét. Na persze az olyan gyereknek való kávé keverék volt. A frissen lefejt kecsketejet keverte össze a kávéval és azt mindenki nagyon szerette. Este, vagy reggel. Nagyon jó volt az aprítottal. Hogy mi az az aprított? Kis zománcos tányérakba került apró kockára vágott kenyér. Erre mertük a tejeskávét. A fiúknak szürke tányéruk volt, a lányoknak fehér piros pöttyökkel. Volt egy zöld is aminek az alján elefánt volt. Már nem tudom abból ki evett. Nem én az biztos, mert én nem akartam az elefánton enni. Szóval hát ez a kávé elfogyott és apámmal elindultunk a boltba. Azon a nagyon hosszú úton kellett menni, amelyiken a hatalmas makkfák (mert csak így mondtuk) szinte összeborultak és az út végét nem lehetett látni. Mikor a Rába-hídhoz értünk apám megállt. Amit már nem is bántam, mert tudva lévő ő nagyon gyors menésű ember volt. Szedtem is a lábamat, hogy valahogy lépést tudjak tartani vele. Szóval most megállt és a kezembe nyomta a sárga csíkos vászon szatyrot, amivel vásárolni szoktunk. Aztán a markomba tett két forint ötven fillért és így szólt. – Na Pici most fogd a pénzt, meg a szatyrot és szépen átmész a hídon. Hiszen ismered a járást. A hídon túl volt a kisbolt, ahol már számtalanszor jártam. – Kérsz egy családi kávét. Nem fogsz pénzt visszakapni, mert pont annyit adtam. A szatyorba teszed és szépen jössz vele hazafelé. Én itt maradok. Menj és legyél nagyon ügyes!

Elindultam hát a jól ismert úton. Egyik kezembe a pénz, a másikba a csíkos táska. A híd közepén nem néztem le a vízre, mert azt sosem szerettem. Sietve odaértem a bolthoz. Hamar benyitottam és már mondtam is hangosan: Családi kávét kérek. Rátkai néni a maga nyugodt módján nyúlt a kávés polchoz. A pultra tette, én meg a markomból kitettem a pénzt. – Hát már egyedül vásárolsz? – mondta. Igen, a papa küldött. Vagy valami hasonlót motyogtam. Aztán már kint is voltam a boltból és igyekeztem visszafelé. Amikor a hídon átértem meglepődtem. Apámat nem láttam sehol. Néztem mindenfelé, nem láttam. Várakoztam egy darabig, de nem volt sehol. Lassan eluntam a várakozást és szépen az út szélén elindultam hazafelé. Erősen szorítottam a kezemben a táskát, mintha csak abból merítettem volna a bátorságot. Szaporáztam a lépéseimet, amikor az utcánkhoz értem már szinte szaladtam. Apám már a kapuba várt. Na hazaértél! – Pici. Én csak bólogattam és ziláltam. Apám elvette a szatyrot, belenézett aztán azt mondta. Látom jól vásároltál, na és hazataláltál. Mindig ilyen szépen az út szélén gyere. Aztán bement a házba. Még most sem értem, hogy ezt ő honnan tudta.