A kutyus, aki jókedvre derít

A kutyus, aki jókedvre derít.

                      A nyári nap még melegen sütött, de már nem perzselően. A gyerekek az óvoda udvarán játszottak, az anyukák és apukák egymás után érkeztek, és hazafelé indultak velük.

            Egy kicsi lány maradt utoljára, érte még nem jött senki. Szomorúan kuporgott a homokozóban, mikor végre feltűnt az anyukája. Mint a villám, olyan gyorsan ott termett mellette, és azt mondta:

– Anya, miért én vagyok mindig az utolsó? Olyan későn jöttél ma is, a többiek már régen elmentek!

– Tudod, kislányom az én munkahelyem messze van innen, és busszal közlekedek – válaszolt türelmesen az anyukája.

– Akkor indulj el hamarabb! – szólt a gyerek.

– A munka végeztével mindig azonnal rohanok, ennél hamarabb nem tudok jönni – felelt az anyukája.

Anya és lánya rosszkedvűen bandukoltak az utcán.

–Tudod, ma útlevelet csináltatunk, ma tovább tart nyitva a hivatal – mondta Anya.

Hamarosan odaértek a Városházára. Mivel időpontra jöttek, már lehetett is menni fotózkodni.

– Barátságos arcot kérek! Nem kell mosolyognod, csak a szemed legyen vidám! – szólt a bácsi, aki a fényképet készítette.

– Nincs jó kedvem! Anya későn jött értem! – felelt a kislány, és egyre morcosabbá vált az arca.

A bácsi már éppen ki akarta küldeni a fülkéből, mikor a gyerek felkiáltott:

– Ott egy kiskutya! – és már szaladt is utána. A kutyus nagyon pici volt, fehér bundáját fekete foltok elszórtan díszítették. A fejét vidáman forgatta jobbra-balra, a szeme boldogan csillogott, hogy végre talált egy kislányt, akivel játszhat. Eléggé unalmasan telt a délutánja eddig. A gazdája a portán dolgozott, és behozta őt egy szatyorban, betette az asztal alá, és azt mondta, hogy nem jöhet ki onnan addig, míg a gazdasszonya nem jön érte. Azóta már sok idő eltelt, és őt mintha elfelejtették volna. Kétszer kivitték a parkba sétálni, de nem játszhatott egy percet sem. Most izgatottan várta, hogy a gyerek szaladgáljon vele az épületben. Hegyezte a fülét, ezért ahogy szedte a négy kis lábát a kövezeten, közben hallotta, hogy a kislány megpróbálja utolérni. De nem csak a gyerekcipők gyors koppanása, hanem az anyuka és a portás bácsi egybehangzó kiáltása is zengett az épületben. Mindkettőjüké csupán két szó:

– Állj meg!

Sem a fekete foltos kiskutya, sem a rózsaszín hercegnő ruhás kislány nem állt meg. Szaladtak, szaladtak a folyosón, egyenesen az egyik vezető néni karjaiba.

– Mit keres az épületben ez a kiskutya? – kérdezte haragosan.

– Miért rohangál egy kislány itt és miért üldözi ezt a kutyust? – folytatta.  

Kutyus és a kislány is érezte, hogy nagy a baj. A kiskutya odasimult a vezető néni lábához, a kislány esdeklő tekintettel nézett rá:

– Ne tessék haragudni a kutyusra! Én kergettem, úgy megörültem mikor megláttam, hogy ölbe szerettem volna venni. Ő azt hihette, hogy játszani akarok, ezért futkározott. De olyan jó, hogy megláttam! Anya mindig későn jön értem, és még fényképet is csináltatni kell ma! Nem volt jó kedvem, de a kutyus miatt az lett! – mondta egyszuszra, amit már a portás bácsi és az anyukája is hallott, mert idő közben odaértek ők is.

– Az épületbe tilos kutyát behozni, és a gyerekek nem rohangálhatnak! – mondta kedvesen a vezetőnő. Aztán váratlanul elnevette magát, mert a fotós fülkéből a bácsi, aki a képeket készíti, rohanva érkezett oda hozzájuk, kezében lóbálva Anya táskáját és iratait.

– Ezeket ott tetszett hagyni a nagy rohanásban! – nyújtotta oda, majd dermedten rábámult a főnökére.

– Bocsánat, tudom, hogy nem szabad elhagyni a fülkét! De a szomorú asszonyt és kislányát nem engedhettem haza iratok nélkül! – mondta bűnbánóan.

A kiskutya a fekete foltjaival együtt továbbra is az előbb még haragos főnök néninek hízelgett.

A főnöknő lehajolt, és megsimogatta.

– Úgyis megyek haza, előtte kiviszlek sétálni a parkba! – mondta.

– Ide nem jöhet be a kutyus, valakit kérjen meg, hogy vigyázzon rá! – szólt a portáshoz.

– Majd én vigyázok! – kiáltott a kislány, lehajolt, és ölbe vette őt. A kiskutya boldogan simult hozzá.

– Csináljuk meg azt a fényképet az útlevélbe! – kérte Anya a gyereket.

– Csak ha róla is készít a bácsi egy fotót! – mutatott a kislány a kutyára.

– Rendben van. Most az egyszer megengedem – mondta a vezetőnő.

A kislány ölében a kutyussal beült a fotós fülkébe. Szeme csillogott, mint a drágakő. Arcán vidáman játszottak a fények. Egy pillantás alatt kész volt a kép. Nagyon jól sikerült.

– Mutasd a képet! – kérte a kislány a bácsit.

–Tessék, kivetítem! – mondta a bácsi, és már látta is a falon a gyerek saját maga mosolygós fotóját.

– És a kutyus? – kérdezte a bácsit.

– Ő is ott van, tudod, ott fogod az öledben! – mondta a bácsi.

– Nem látszik a képen! De én tudni fogom, hogy itt ült velem! – felelte a kislány.

– Így van. Ha erre gondolsz, mindig látni fogod őt is! – mosolygott a bácsi.

– Siessünk, már bezárták az épületet! – mondta Anya.

– Még ezt az egy útlevelet befejezzük! – mondta egy kedves néni az egyik pult mögül. Hamar elkészültek. Anya megköszönte a segítségüket, és indult a kijárathoz. A portás bácsi ott állt az ajtóban egy nagy kulccsal a kezében.

– A kutyusom meddig maradhat nálatok? – kérdezte.

– Holnap reggelig vigyázok rá, jó lesz? – kérdezte a kislány.

Megbeszélték, hogy hová menjen a portás bácsi reggel érte. Kutyust egész úton ölbe vitte haza a kislány, mert elfelejtették a pórázt elkérni. Otthon a kertben jó kis házikót építettek neki, finom vacsorát raktak elé. Megérdemelte, hiszen ő csinált jó kedvet nekik és a vezető néninek, és a fotót készítő bácsinak is. A fehér, fekete foltos vidám kiskutya nagyon jól érezte magát. Nem is akart elaludni, egész éjjel játszani szeretett volna. Azt azonban belátta, hogy egy ilyen kislánynak, mint aki most egy kis ideig a gazdija lett, korán le kell feküdni.

            Reggel a portás bácsi megérkezett hozzájuk. Elmondta, hogy oltani vitte az állatorvoshoz előző nap a kutyust. Úgy volt, hogy a felesége érte jön. Időközben azonban bent kellett maradnia a kórházban, ahol dolgozott. Ezért kellett magával vinnie a Városházára őt. Mikor látta, hogy milyen jól érzi magát a kislányéknál a kutyus, megígérte, hogy minden alkalommal elviszi hozzájuk, mikor azt előre megbeszélik. Így lett a kislánynak és az anyukájának alkalmanként egy kutyusa, aki jókedvre derítette őket, ha együtt voltak.