Anya fiókja

Anya fiókja.

            Anya a virágzó gyümölcsfák alá kitett nyugágyban feküdt, körülötte játszott két kisfia és a kislánya. Apa aggódva tette a kezét a homlokára. Nem volt ugyan lázas, de nagyon gyengének érezte magát már napok óta. Megbeszélték a múlt hónapban, hogy amint jobb idő lesz, kiültetik a kertbe a kék, fehér és rózsaszínű jácint, a sárgálló nárcisz virághagymáit, de most még ehhez sem volt ereje.  Azelőtt Anya szinte sohasem pihent, a gyerekek úgy ébredtek fel és úgy feküdtek le, hogy őt egész nap dolgozni látták.

            A három gyerek a kora tavaszi napsütésben homokozott, örültek, hogy a régi kisvödör, kislapát, az autó, kagyló, mozdony és elefánt homokozó figurák ismét előkerültek. Apa a hintákat is felszerelte, a fiúknak kék és zöld színűt, a kislánynak pirosat. Anya a távolból figyelte őket, remélve, hogy hamarosan velük játszhat.

A kislány szerette volna a maciját meghintáztatni, ezért beszaladt érte a házba. Mikor magához ölelte a plüss állatot, akkor meghallotta, hogy szól az Anya mobiltelefonja, ezért bement a szülei hálószobájába. Kereste a telefont, ezért sorra húzgálta ki az ágy mellett álló kis szekrényke fiókjait. A középső zárva volt. A nap sugarai finoman megvilágították a szoba minden rejtekét, a kislány követte őket, és hamarosan megtalálta Anya kulcscsomóját, amin ott függött egy apró, aranyló kulcsocska. Kinyitotta vele a fiókot, és hátra hőkölt. A fiókból az évek során felhalmozódott mondatok sora szabadult ki.

– Nincs rád szükségem! Menj el! Hagyj békén! Nem szeretlek! Utállak! Nem kell tőled semmi! Ne szólalj meg! Nem kellesz! – ilyen, és ehhez hasonló mérges, indulatos kiáltások hangzottak szerteszéjjel a szobában. Néha a kislány meghallotta közöttük a bátyjai és a saját hangját is.

– Ó, hát ezeket zárta el Anya – gondolta a kislány. Én aztán elüldözöm őket, menjenek a világ végére, ne maradjanak itt a közelünkben! – azzal elszaladt a rózsaszínű varázspálcájáért, behozta a szobába, kinyitotta az ablakot, a pálcával a helyiség minden irányába suhintott néhányat. A sok dühösen, meggondolatlanul kimondott mondat összegyűlt, és egymás után szálltak ki a nyitott ablakon, a világ végéig meg sem álltak. Hírük– hamvuk sem maradt.

A kislány egyik kezében a macival, másik kezében a varázspálcával kiszaladt a kertbe. Legnagyobb meglepetésére Anya felkelt a rózsaszínben pompázó fa alatt álló ágyról, és a fiúk felé indult a zöld gyepen, akikkel éppen focizott Apa.

– Játszhatok én is? – kérdezte Anya. Apa nagy örömmel fordult felé, hívta, hogy persze, álljon be ő is közéjük, ha elég erősnek érzi magát. Gurult, gurult a labda, adogatták egymásnak, aztán kapura is lőttek, mikor, hogy volt kedvük.

A kislány beült a macival a piros hintába, és nagyon boldog volt. Ő tudta, hogy Anya mitől erősödött meg. Nem voltak már fiókba zárva a bántó szavak, amiket korábban kapott, elkergette őket a varázspálca segítségével. Azok vissza sem térhetnek ide.

– Gyere kicsim, fűzzünk gyöngyöt! – hívta őt Anya.

– De jó lesz, megyek! – és már szaladt is be Anya után a házba.

Ott aztán meglátta, hogy Anya a hálószobában áll, a fésülködő asztal kihúzott fiókja előtt, látva hogy az üres, az arcán a megkönnyebbülés könnycseppjei peregtek le.

Magához ölelte a kislányát. Az egész szoba és vele az üres fiók is szeretettel telt meg. Csak ennek volt helye itthon. A másoktól elszenvedett bántások az ablakon kívül maradtak, valahol a világ végén.

– Ó, miért nem beszéltünk erről sohasem? A meggondolatlanul kimondott szavak úgy tudnak fájni, hogy hiába zárjuk őket be, akkor is legyengítenek bennünket. El kell őket űzni, mint ahogy te tetted kislányom! – mondta Anya.

Sokáig álltak így átölelve egymást, Anya és lánya. Apa és a fiúk így találtak rájuk, mikor percek múlva utánuk indultak.

            Az ebédnél, amit Anya sebtében, de nagyon finomra készített, a kimondott szó hatalmáról beszélgettek. Apa elhatározta, hogy ezentúl minden nap végén megbeszélik Anyával és a gyerekekkel a velük történteket. Vigyáznak arra, hogy senkinek ne kelljen magába zárni azokat a dolgokat, amik fájdalmat okoztak aznap.

            Anya a fésülködőasztal középső fiókjában ezentúl a szép emlékeket gyűjtötte. Mindig nyitva tartotta, hiszen sűrűn rakott bele újabb és újabb dolgokat. A kislány a fiók aranykulcsát megőrizte, de neki soha nem lett szüksége rá.