Ne félj, hóvirág!

Ne félj, hóvirág!.

            A hóvirág kidugta kicsi fejét a földből. Megrettent, mert körülötte nem nőtt fű, minden kopár és szürke volt, a madarak éneke sem hallatszott. A szél erősen rázta a felette nyúló fa levéltelen ágait, kellemetlenül rázta meg őt is.

            – Visszabújok inkább! Pihenek még egy kicsit! – gondolta, és megpróbálta. Nem sikerült, és ekkor jött rá, hogy nem létezik visszafele út.

– Mi lesz most velem egyedül, társak nélkül? Hideg szél fúj, színtelen és rideg a kert, egyetlen élőlény sincs a közelben – elmélkedett magában.

Jól összehúzta magát, és elhatározta, hogy még nem bontja ki a szirmait. Egy darabig türelmesen várakozott, de mivel nem történt semmi említésre méltó, az eseménytelen délutánon dideregni kezdett. Ekkor megdörrent az ég, és villámok cikáztak át a felhőkön. Sűrű cseppekben kezdett esni az eső, áztatta a földet, és ő is csupa víz lett. A magányosság érzése teljesen úrrá lett rajta, és hamarosan félni kezdett. Nem tudott kapaszkodni senkibe, saját magában pedig csalódott. Úgy érezte, ő a hibás abban, hogy így járt, mert túl korán érkezett, tudnia kellett volna, hogy még nincs itt az ideje annak, hogy megmutassa magát.

Ki nem bomlott szirmai összezsugorodottan ültek, a bimbón úgy folytak le az esőcseppek, mint a könny az arcokon.

– Nincs tovább, mindennek vége! – gondolta, és fáradtan hajolt egyre mélyebbre.

Ekkor azonban elállt a szél, elvonultak a viharfelhők, és a napsugarak játékosan táncolni kezdtek rajta. Felszárították a vízcseppeket, mintha letörölték volna a könnyeket. Meleget adtak, hogy ne reszkessen tovább, reményt, hogy innentől könnyebb lesz. Egy pettyes katicabogár ébredezett téli álmából, és boldogan látta meg őt. Kicsit még álmosan repült oda hozzá.

– Örülök hóvirág, hogy itt vagy! Vártam ezt a találkozást! Nézd, milyen szép a világ! – szólt a katica.

– Azt hiszem, túl korán érkeztem. Minden szürke és hideg, szél és eső fogadott, magányos voltam és féltem! – felelte a hóvirág.

– Bátor vagy, hogy elsőnek érkeztél. A szürkeség hamar eltűnik, a napsugarak gyorsan elkergetik a viharfelhőket. Te láttad, milyen a sötétség, így sokkal jobban értékeled a fényt! Ne félj hóvirág, itt vagyok veled, társad leszek addig, míg a többiek megérkeznek! – nézett bíztatóan a katicabogár a szomorú hóvirágra.

A hóvirág elgondolkodva fordította fejét a katica felé, aztán lassan eltűnt az aggodalom a testéből. A félelem úgy elpárolgott, mint a vízcseppek az ágakról. Bár még mindig nem nőttek levelek a fákon, nem virágoztak a növények, de már itt röpködött a katica, aki megértette őt, feloldotta a magányosság alól.

A napsugarak vidáman táncoltak, igyekeztek melegíteni a didergő Földet kissé erőtlen sugaraikkal.

– Itt vagyunk veletek, ne féljetek, nem hagyunk magatokra! Adunk fényt és jobb időt, napról - napra többet! Nem kell sokat várni, és tarka lesz az erdő, mező, a rét, a kertek és a parkok! – suttogták.

– Hallod a napsugár dalát? – kérdezte a katica.

– Hallom, hogy suttognak, értem, amit mondanak. Igazad van katicabogár, a mondanivaló dalammá forr össze! De jó hallgatni, de jó bízni benne! – felelte a hóvirág.

– Ha meghallod a dallamokat, meglátod, mindig felvidítanak! – mosolygott a katicabogár.

– Igazad van. Ha jobban figyelek, körülöttem a szél hangja, az ágak zörgése, az esőcseppek koppanása énekké áll össze. Egyáltalán nem félelmetes. Itt sosem vagyok egyedül – mondta a hóvirág.

– Akkor elmehetek? – kérdezte a katicabogár.

– Kérlek, maradj még. Jó veled beszélgetni! – szólt a hóvirág.

– Megígérem, nem megyek el, amíg a többi hóvirág megérkezik, veled maradok. Ne félj! – felelte a katicabogár.

– Már nem félek. Megtanultam hallgatni a természet hangját. Sosem leszek magányos, mert én is a része vagyok. Szeretek veled lenni, azért kértelek, hogy maradj velem – mondta a hóvirág, és elkezdte bontogatni a szirmait.

            Egy kislány és egy kisfiú érkezett a kertbe.

– Nézd, nyílik az első hóvirág! – kiáltotta örömmel a kisfiú.

– Igen! És ott száll egy hétpettyes katicabogár! – szólt a kislány.

– Anya, Apa, gyertek, nem sokára itt a tavasz! – kiáltották a gyerekek.

A szülők kicsit fáradt arcán mosoly suhant át mikor megálltak a gyerekeik mellett és ők is megcsodálták a tavasz hírnökeit.

A hóvirág elégedetten nyújtózkodott, fehér szirmait tovább bontogatva arra gondolt, érdemes elsőnek érkezni, csak azok hallanak ilyen örömteli szavakat, akik elöl járnak. A kockázat pedig egy kicsit sem számított már.