Otthon, Tündérországban

Otthon, Tündérországban.

            A rózsa bársonyvörös szirmán úgy ringatózott egy vízcsepp, mintha játszani cseppent volna oda. A hajnal ezer színnel érkezett, és arra készült, hogy legalább annyi színt hagyjon maga után, mikor távozik. A ház a patak mellett még mélyen aludt.

            A kócos törpefiú arra ébredt, hogy cinege dalol a gyerekszoba ablaka előtt. Kidörzsölte az álmot a szeméből, és mezítláb kiszaladt a kertbe. A harmatos fűtől a talpa vizes lett, de nem bánta, a forró nyári nappalok után ez egészen jól esett. Szeme a nagy tölgyfa ágai között kereste a madarat, aki énekszóval érkezett hozzá.

– Erre, erre! – kiáltotta a cinege, és trillázott egyet.

– Mit szeretnél nekem mondani? – kérdezte a kócos törpefiú.

– Láttam Bodzavirágot, a törpelányt az előbb! A gombaház előtt jártam, és ma nagyon korán kelt. Hallottam, amint azt mondja az anyukájának, hogy vizet szeretne hozni a patakból! – mondta a cinke.

– Már régen találkoztunk! Köszönöm, hogy szóltál. Akkor én is felöltözöm, és szaladok a patakpartra! – mondta a kócos törpefiú, és szedte a lábát, hogy gyorsan visszaérjen a házba.

– Apa, lemegyek a patakhoz! – mondta az apukájának, aki már a reggelit készítette, és kisietett a konyhából. Mikor elment a barackfa mellett, letépett egyet az éneklő barackból, és betette a zsebébe. Észrevette, hogy a fán azonnal nőtt egy másik a helyébe, és elégedetten bólintott. Sietett tovább, mert nem szerette volna elmulasztani ezt a találkozást. A patak csak egy ugrásra volt a házuktól, így hamarosan meglátta, hogy Bodzavirág ott áll a parton, korsóval a kezében. Óvatosan lehajolt, és vizet merített.

– De jó, hogy jöttél! – állt meg mellette a kócos törpefiú.

– Kedvet kaptam egy kis friss vízhez! – mondta a törpelány.

– Nézd, ott úszik egy fénylő csónak a vízen! – mutatott a törpefiú a távolba.

– Tényleg! És felénk jön éppen! – felelte a törpelány.

A csónak aranysárga színben pompázott, és egy kis tündérlány ült benne. Onnan jött, ahonnan a patak ered, a magas hegycsúcsok felől, ahol még hósapka fedi a sziklákat. Tündérországból pottyan oda, az aranysárga színű csónakot út közben a felkelő nap sugaraiból fonta.

– Eljöttök velem csónakázni? – szólította meg őket, mikor melléjük ért.

– Igen, persze! – mondta a kócos törpefiú, és megfogta Bodzavirág kezét, hogy besegítse a csónakba, majd követte őt.

A felkelő nap sugaraiból font csónak puhán siklott a patak vizén, és a törpefiú zsebében az éneklő barack dalra fakadt.

– Úgy vágytam csónakázni, jó benne ringatózni, napfényben fürdeni, sötétből kimenni! – énekelte.

– Várj, kiveszlek a zsebemből, és akkor élvezheted a napsugarakat! – kapott észbe a kócos törpefiú, és a barackot a csónak közepére tette. A tündérlány egyáltalán nem csodálkozott, ő ismerte az éneklő barackfát, mert Tündérországban sok ilyet látott. Mindannyian hagyták, hogy a barack énekelgessen.

– Eljöttök velem Tündérországba? – kérdezte kicsit később a törpe gyerekeket a tündér.

– Hát persze! – felelte Bodzavirág.

– Akkor kapaszkodjatok erősen, mert most felfelé kell haladnunk a vízen! – mondta a tündérlány, és varázspálcájával suhintott egyet észak, egyet pedig dél felé. A fénylő csónak elindult a hegycsúcsok irányába. Mikor felért, a Nap felemelte, az utasokat Tündérországban letette, a napsugarak, melyekből a csónakot fonta a tündérlány, visszamentek a társaik közé, hogy tovább melegítsék a Földet.

A kócos törpefiú Tündérország kertjében, kezében a barackkal állt, mikor a barack ismét énekelni kezdett:

– Erre tart, akit kerestél, erre tart, akit szerettél, itt jön, akire vártál, itt áll mindjárt!

A törpefiú körülnézett, és látta, amint a távolból egy tündér közeleg. Mikor odaért hozzá, kinyújtotta a karját és megölelte őt.

– Megtaláltál kisfiam! – mondta.

– Olyan régen keresünk Apával, hogy kerültél ide Anya? – kérdezte meglepetten a kócos törpefiú.

– Emlékszel, mikor lementem a patakhoz vízért egy reggel és többé nem tértem vissza? Egy csónak kötött ki mellettem, benne ült a tündérek királya, és azt kérte, szálljak be mellé. Beültem, ő elhozott ide Tündérországba, és nem engedett haza többé, azt mondta, nekem itt jobb lesz – felelte az anyukája.

– És jobb itt neked? – kérdezte a törpefiú.

– Nem. Nekem ott jó, ahol te és Apa vagytok! Számomra az Tündérország, ahol ti éltek! De errefelé ezt nem értik meg! – mondta könnyes szemmel a kócos törpefiú anyukája.

– Én vagyok Tündérország királyának a lánya, én megértelek téged, és szólok apámnak, hogy engedjen haza a Földre, a családodhoz, mert neked ott a legjobb a világon! – szólt a tündérlány, és elsietett a palotába.

Bodzavirág megrendülten állt a kócos törpefiú oldalán, majd így szólt:

– Ne aggódj, mindenképpen hazavisszük anyukád!

Alighogy ezt kimondta, a tündérlány visszatért, és mosolyogva így szólt:

– Elmagyaráztam apámnak a tündérek királyának, hogy az embereknek ott van Tündérország, ahol a családjuk él. Megértette végre, és elenged titeket békével!

Azzal suhintott a varázspálcájával kelet és nyugat felé, majd észak és dél felé, Bodzavirág, a kócos kisfiú és az anyukája néhány pillanaton belül a patakparton találta magát. Már ott várta őket a kócos törpefiú apukája, mert már nagyon aggódott a fiáért. Az aggodalma meglepetéssel teli örömre változott, mikor meglátta, hogy a felesége ott áll a törpefiúval a parton. Átölelte mindkettejüket, zsebébe rakta az éneklő barackot, és elindultak a házba, hogy otthon mindent megbeszéljenek.

            A vízzel telt korsó ott várta Bodzavirágot, a törpelányt, ahová letette, felemelte, és elindult vele hazafelé. A konyhában az anyukája már elkészítette a reggelit, és csak rá várt a család. Az ismerős illatok, a házuk, a két bátyja és a szülei láttán megtelt a szíve szeretettel és arra gondolt, hogy valóban, neki itt van Tündérország, otthon.