Tengerimalackáék költözése

Tengerimalackáék költözése.

            A nyár meleg volt és száraz. A tengeri kismalac néhány napja érkezett a két kisfiúhoz, a nagymamájuktól kapták ajándékba. Egy akváriumba tették. Nézegetett ki az üvegen, de még nem ismerte a szokásokat, nem tudta, melyik zaj mit jelent, nem tudta, mikor mennek el és mikor jönnek haza a háziak.

            Eltelt néhány nap, és kezdte magát komfortosan érezni. Reggel enni kapott, azután ajtózáródást, kulcscsörgést hallott, és azután egész nap unatkozott. Várta, hogy hazaérjenek a testvérek és a szüleik. Végre megcsördült a kulcs a zárban.

– Itthon vannak! Jönnek és ölbe vesznek, játszanak velem! – gondolta magában.

A gyerekek első útja hozzá vezetett. Leültek a szőnyegre, kivették őt az akváriumból, és kedvére szaladgálhatott kettőjük között, majd visszarakták. Az anyukájuk hozott friss salátát, répát, betették az üveglap mögé, és később elrágcsálta. Ahogy teltek-múltak a napok, ez a program kevésnek bizonyult. A kis tengerimalacka növekedett, és a kisfiúk egy napon így beszélgettek:

– Társaságra volna szüksége! Mi alig vagyunk itthon! Szegény unatkozik! Mindig olyan szomorú!

– Igen, így van, kérjük meg Apáékat, hogy hozzanak egy másik tengerimalackát! – mondta a nagyobb gyerek.

A szülők úgy látták, hogy igazuk van a fiúknak.

– Addig is, míg nincs párja, tegyétek ki az erkélyre őt, levegőzik, és közben elnézelődik egy kicsit! – mondta Apa.

Valóban, a kismalac új dolgokat tapasztalt odakinn. Egy fa lombkoronája zöldellt a távolban, ő éppen rálátott. A kismadarak csicseregtek, gyakran meg is szólították őt:

– Énekelj velünk! – kérték. De a kis tengerimalacka torkán csak fura, vinnyogó hang jött ki.

– Sajnos nem tudok énekelni! – sopánkodott. Nem is volt ideje megtanulni, mert a gyerekek rövid idő elteltével bevitték, nehogy nagyon melege legyen a nagy fehér– barna bundájában.

A másnap tele izgalommal jött el. Meghozták a párját, akinek aranyszínű bundája csak úgy fénylett. Kaptak egy nagyobb otthont is.

– Ettől fogva egész nap beszélgethetek! – gondolta a fehér-barna malacka.

Az aranyszínű azonban nem akart társalogni. A korábbi otthonára gondolt, ahol sok testvérével lakott együtt.

– Ezek a kisfiúk nagyon kedvesek, és a szüleik is gondoskodó emberek! – dicsérte gazdáit a régi lakó.

– Én mégis Tengerimalacországba vágyom! – szólalt meg végre az aranyszínű malacka.

– Hol van ez az ország? Kérlek, mesélj róla! – kérte a párja.

– Ez az ország túl van három magas hegyen és két óriás tengeren. Tengerimalacok lakják. Hatalmas tereket, széles utcákat és nagy házakat építettek maguknak. A kertjeikben rengeteg zöldséget termesztenek, egész nap rágcsálják, amikor csak kedvük szottyan. Játszótereken találkoznak egymással, a gyerekek rohangálnak, hintáznak, kereket hajtanak, a szülők beszélgetnek, olvasgatnak. Nincs nagyon meleg arrafelé, de túl hideg sem. Képzeld, a bundájuk olyan sokféle színű és mintázatú, hogy arról nevezik el egymást.

– Úgy, mint mi. Én vagyok a fehér-barna, te az aranyszínű malacka – vetette közbe a párja.

– Igen. Nagyon változatosak a színeik. Látom én is, hogy ezek az emberek, akiknél most élünk, nagyon kedvesek. De tudod, ha felnövünk és családot alapítunk, ez a hely kicsi lesz számunkra. Bármennyire is fáj majd a gazdáinknak, itt kell hagynunk őket, el kell jutnunk Tengerimalacországba – fejezte be az aranybarna színű.

A fehér-barna malacka gondolkodóba esett. Valóban, ilyen kicsi helyre bezárva nem fér el egy nagy tengerimalac család. Jó lesz, ha idejében kidolgozzák a tervet, és elmennek az ő országukba. A gyerekek minden nap kitették az akváriumot az erkélyre, hogy ott levegőzhessenek. Egyik alkalommal azonban este elfelejtették behozni. A szemfüles aranybarna színű malacka megszólította a madarakat:

– El tudnátok vinni bennünket az országunkba? – kérdezte.

–  Meg tudjuk szervezni! – csiripelték a kicsi madarak.

– Elmegyünk gólyáékhoz, ott fészkelnek a lámpaoszlop tetején, ők sokat költöztek már, szerintem biztos ismerik a ti országotokat is! – énekelte az egyik.

– Egy pillanat, és jövök vissza! – szólt a másik. Azzal elrepült és megérdeklődte a gólyáktól merre kell menni. A gólya így szólt:

– Igen, tudok segíteni. Nekem lesz egy fuvarom Tengerimalacország határába. Tudjátok, szoktam szállítani ezt-azt. Egyúttal elviszem a tengeri malackákat is, ha annyira szeretnétek!

A kismadár boldogan repült vissza a jó hírrel.

– Legyetek indulásra kész, jön a gólya értetek, hajnalban indultok három óriás hegyen és két tengeren túlra! – csicseregte.

A két tengerimalacka izgatott lett. Pár nap, és együtt lehetnek a többiekkel, egy szép, nagy házban, a saját országukban. Az azonban bántotta őket, hogy a gyerekektől nem tudnak elbúcsúzni. Megkérték az énekes madarat, dalolja el holnap reggel, mikor az akváriumot üresen találják, hogy:

– Jó volt veletek, szép volt nálatok, de vár az otthonunk, lesz egy saját házunk, talán még találkozunk!

Az énekes madár megígérte, hogy átadja az üzenetet. Hamarosan megérkezett a gólya. Hosszú csőrében egy batyut tartott, ebbe mindkét tengerimalacka be tudott szállni, és már repültek is a magas hegyek irányába! Hajnalban megpihentek az egyik óriás hegy tetején. Délben a másikon, este a harmadikon. Aztán átrepülték az egyik tengert, megpihentek a partján, és indultak a másik tenger fölé. Mikor azon is túl jutottak, már Tengerimalacország határához közel jártak.

– Innen gyalog kell folytatnotok az utat! Nincs berepülési engedélyem! – mondta a gólya.

A fehér-barna és az aranyszínű tengerimalacka megköszönték a fuvart, és útnak eredtek. Hamarosan átlépték a határt, és megkereshették a házukat az országukban. A kertben azonnal megrakták a bendőjüket finom, friss zöldségekkel, hiszen termett bőven.

– Elkezdődik a közös, új életünk! – mondta felszabadultan az aranyszínű malacka. Szépen kitakarítottak, azután aludtak egy jót, másnap megismerkedtek a szomszédokkal, akikkel később sok időt töltöttek együtt. Naponta locsolták a kertjüket, ástak és kapáltak, gyomláltak. A gólyának berepülési engedélyt szereztek. Egy év elteltével bővült a család, négy pici tengerimalackával. Volt köztük fehér, krémszínű, világos és sötétbarna, aranycsíkkal a nyakukon.

– Vajon mi történt a gyerekekkel? – kérdezték a gólyát egyik alkalommal mikor náluk járt.

– Aznap mikor elhoztalak benneteket felébredtek, és akkor jutott eszükbe, hogy kint felejtették az akváriumot az erkélyen. Mezítláb kiszaladtak, de hűlt helyetek volt. Nagyon elszomorodtak.

Akkor az énekes madár átadta az üzeneteteket:

– Jó volt veletek, szép volt nálatok, de vár az otthonunk, lesz egy saját házunk, talán még találkozunk! – énekelte.

Ettől kicsit jobb kedvre derültek. Megnyugodtak, hogy jó helyre költöztetek. Persze azért sajnálták, hogy olyan messze mentetek. Ezért megígértem nekik, hogy majd jövök még hozzájuk, és elhozom őket ide, három magas hegyen és két tengeren túlra, hogy találkozzatok! – fejezte be a gólya.

– Köszönjük gólya, hogy elmondtad ezt nekünk! Üdvözöljük az énekes madarakat! – engedték útjára a madarat Tengerimalackáék.

– Találkozunk még! – felelt a gólya és tovaszállt.

            A kisfiúk sokat gondoltak a tengerimalacka párra. Szerették volna őket látni, de amikor a gólya megjelent náluk, sosem tudtak otthonról elmenni, így a nagy találkozás még váratott magára. Az emlékek azonban mindig velük maradtak, és a megnyugvás, hogy a kis állatkák jó helyre kerültek.