A legszebb vörösbegy

A legszebb vörösbegy.

A legszebb vörösbegy

Rokkó volt a legszebb madár a ligetben, széles mellkassal, gyönyörű, intenzív vörös színben, amitől az ember egy csodálatos naplementére gondol. Azért repült át az erdőn, feszítve a gyönyörű tollaival, hogy mindenki láthassa, ő a legbüszkébb és legnemesebb vörösbegy, s az egész világon nincs olyan szép vörös szín, amilyenek az ő tollai voltak.

Egy téli reggelen, miközben a többi madár még a fészkeikben melegedett, Rokkó nem törődve a hideggel, dúdolva ágról ágra repült, amikor  meglátta Milort, a vadászkutyát.  Hangosan csicseregni kezdett, hogy magára vonja a kutya figyelmét. Azonnal tudta, hogy Milor emberekkel él, mert  egy divatos kutyakabátka  melegítette. Kóborkutyák ilyesmit nem hordanak.  Rokkó fáról fára repülve követte a négylábút, miközben tudomására hozta, hogy neki van a legszebb vörös tolla. Úgy tűnt, hogy a kutyát ez nem érdekli, egy darabig nem is figyelt a madárra, de végül így szólt:

• Nézd, szárnyas barátom, az emberek világában, ahol én élek, nagyon sok szép vörös szín létezik! Egyik szebb, mint a másik! Ezért nem tudom azt mondani neked, hogy valóban a te tollaid a legszebbek – azzal magasra emelte a fejét, fülelt, mert távolból sípszó hallatszott. – Mennem kell, további szép napot! – azzal elszaladt.

Rokkó nem akarta elhinni, amit hallott. Hogyan lehetséges, hogy létezhet szebb vörös, mint az ő tollai? Mindenképpen el kell mennie, és saját magának ellenőriznie kell!  Elrepült a legközelebbi városba, és szóhoz se jutott a meglepetéstől, annyi különleges színt látott, köztük rengeteg pirosat, bíborszínt, vöröset, bordót.  Fényes, csillogó piros díszek lógtak a karácsonyfákon, piros gyertyák voltak a terített asztalokon, a vázákban műanyag bogyók, szalagok,  játékkatonák,  mind mind élénk, ragyogó vörös színben, de még a vidám gyerekeken is piros sapkát, piros sálat látott. Egész délelőtt ide-oda repkedett, szalagokat csent el, és próbálta magára aggatni őket,  hogy valóban a legszebb pirosat viselje. De nem volt mit tenni, már nem érezte magát olyan büszkének és nemesnek, mint egykor, s a valaha legszebbnek gondolt vörös tollai most unalmasnak tűntek számára. Csüggedten és szomorúan berepült egy parkba, és letelepedett egy havas padra. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, egy kislány közeledik feléje. Sötétkék kabát volt rajta, rózsaszín sapkája alól két hajfonás kandikált kifelé.  Rokkó már csak akkor vette észre, amikor a kislány ott állt a pad mellett. Nagyon megijedt, kicsit távolabb repült, felborzolta a tollait, és lerázta magáról az összes piros szalagot, ami a nyakában maradt, s odahullottak a padra.

    –Igazán köszönöm – szólt a kislány –, de kérlek, ne menj el! Nem kell félned tőlem! Marika a nevem!

Rokkó oldalra billentette a fejét, úgy nézte a kislányt, aki épp olyan szomorúnak tűnt, mint amilyen ő volt.

    –Tudod, hogy még sohasem láttam ilyen szép madarat, mint amilyen te vagy? – szólt a kislány. – Olyan csodálatos vörösek a tollaid!

Rokkó zavartan a másik oldalára hajtotta a fejét, és boldogan csiripelni kezdett, mert megértette, hogy Marikának úgy tetszenek a tollai, ahogy vannak. Nem pirosabban, nem fényesebben, s ettől kicsi szíve hevesebben kezdett dobogni. A kislány kinyújtotta felé a kezét, és ő odarepült. Boldogan csipogott, Marika nevetett, és felejthetetlen délutánt töltöttek együtt.

Ettől kezdve Rokkónak nem voltak már kétségei a vörös tollai szépségében, sem önmagában, bátorságában és előkelőségében. Egész életében büszke volt a vörös melkasára. Nem csak azért, mert különleges és egyedi volt, hanem annak köszönhette, hogy egy hideg téli napon sikerült megnevettetnie egy szomorú kislányt.

Fgy