A mackó mosolya


https://webshop.meskete.hu

            A mackó már évek óta ebben a házban élt. A kisfiú játszott vele, azután a húga, de mióta a legkisebb testvér megtanult járni, azóta az ő ágyában alszik.
            A nap gyengéden simogatta a bundáját. Hintázott, a kislány ölében ült, aki egyre...

Kép forrása: pixabay.com

            A mackó már évek óta ebben a házban élt. A kisfiú játszott vele, azután a húga, de mióta a legkisebb testvér megtanult járni, azóta az ő ágyában alszik.

            A nap gyengéden simogatta a bundáját. Hintázott, a kislány ölében ült, aki egyre magasabbra hajtotta magát.

– Kiesünk mind a ketten, ne lökd olyan erősen! – szólt a mackó.

– Dehogy esünk! Nézd azt a fát ott szemben! Annak a tetejére szeretnék átrepülni! – felelte a kislány.

A mackó mosolygott ezen, és megkérdezte:

– Mit akarsz ott csinálni?

– Beszélgetek a madarakkal! Megnézem, milyen a fészkük! Lelógatom a lábam egy vastag ágról! – sorolta a gyerek.

A mackó jól ismerte a gyerekeket, tudta, hogy nem lehet vitatkozni velük, így nem szólt többet. A következő pillanatban a kislány jól meglökte magát, a mackót magához szorította és nagy lendülettel átugrott a fa tetejére. Ott fészkelt egy dalos madár, sok-sok fiókája már kikelt a tojásból, és sárga csőrüket éhesen nyitogatták.

– Jó, hogy jöttél kislány! Vigyázz a fiókáimra, amíg én elmegyek ebédért! – mondta a madár mama, és már tovaröppent.

– Hogy kell rájuk vigyázni? – kérdezte a mackót a kislány.

– Nem tudom. Majd meglátjuk! – mosolygott a mackó.

– Miért mosolyogsz mindenen? – kérdezte a kislány.

– Mert ilyen mosolygósra csinálták az arcom! – felelte a mackó.

– Igen, tudom. De most bosszantó a mosolyod! – mondta a kislány.

A mackó szomorú lett, de ez nem látszott rajta. Ezt még sosem mondta neki egy gyerek sem. Mosolygott most is, de nem őszintén. Nem tudott nem mosolyogni, barátságosra mintázták. De a szíve sajgott, mert azt mondták neki, hogy bosszantó, és ő nem akart az lenni.

– Miért csiripelnek ilyen hangosan a kismadarak? – kérdezte a kislány.

A mackó elfordult, hogy ne lássa az arcát, úgy mondta:

– Mindjárt szétnézek!

Kimászott a kislány öléből, és egy nagy faág széléről lenézett a kertre. A cica éppen azon igyekezett, hogy felkapaszkodjon hozzájuk, de eddig még nem sikerült neki.

– Cica, nézd csak, a gazdasszonyod éppen most önt tejet a tálkádba! Nincs kedved meginni? – kérdezte tőle mosolyogva.

A cica örült, hogy a mackó felhívta a figyelmét, és odaszaladt a tejecskéhez, már el is felejtette, hogy a madárfiókákhoz szeretett volna felkapaszkodni.

– De ügyes vagy, jól elküldted a macskát! – mosolygott a kislány, és megsimogatta a bundáját.

A mackó boldog lett, jól esett neki a kedvesség. A csiripelés alább hagyott, igaz, még mindig tátogott a sok sárga csőröcske, így várták a csemeték, hogy az anyukájuk hozza az ebédet, ami hamarosan bekövetkezett. A madár mama megetette a fiókáit, majd szépen megköszönte, hogy a kislány és a mackó vigyázott rájuk.

– Le kellene szállnunk erről a magas fáról! – mondta a kislány.

– Igen, jó volna! – felelte a mackó.

– Nézd, éppen jön egy felhő, alacsonyan száll, ölelj meg, én belekapaszkodom, és beszélek vele! – mondta a kislány.

– Rendben – egyezett bele a mackó, és átölelte a derekát.

– Felhő, kérlek, vigyél le engem a földre innen a fa lombjáról! – szólt a kislány.

A felhő lenyújtotta a kezét, a gyerek megfogta, mire felemelte magához őt és a macit, majd egy darabig a levegőben szálltak, aztán ismét kinyújtotta a kezét és a pázsitra tette őket. A gyerek szépen megköszönte, és sokáig integetett utána.

Éppen jókor érkeztek, mert Anya kijött az udvarra, és együtt játszottak egészen vacsoráig. A cica gyakran tekintgetett a lombos fa irányába, ahol a madárfiókák fészkeltek, de a mackó és a kislány mindig elterelték a figyelmét. Úgy elrepült az idő, hogy szinte észre sem vették, mikor rájuk sötétedett.

Elérkezett a lefekvés ideje, és a kislány a párnájára fektette a mackót, majd betakargatta.

– Arra gondoltam, hogy a filctolladdal legörbíthetnéd a szám! – mondta a mackó, mikor ketten maradtak.

– Miért? – lepődött meg a kislány.

– Azt mondtad, bosszantó a mosolyom. Így mindig szomorú lenne az arcom! – felelte a mackó.

– Én nem szeretném, hogy szomorú légy. Azért mondtam, hogy bosszantó a mosolyod, mert tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy kell vigyázni a fiókákra. Azt hiszem, én igazságtalanul bántottalak. Ne haragudj! Nagyon tetszik, hogy ilyen barátságos a mosolyod! Igazán megnyugtató!

A mackó nagyon boldog lett. Ezek szerint nem gondolta komolyan a kislány, amit mondott.

– Sohasem tudnék haragudni rád! – mondta mosolyogva.

            Mikor pár perc múlva a Hold betekintett az ablakon, azt látta, hogy a kislány hosszú szempillái az éjjeli lámpa fényénél árnyékot vetnek az arcára, a mackó elégedetten pihen a karjában, az anyukája belép a szobába, és mielőtt lekapcsolja a villanyt mindkettejük buksiját megsimogatja.

 

 

 

Kovácsné Demeter Monika Iringó, meseíró

Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!