Barion Pixel

A madarak kedves strófái


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Tél még az úr, de hatalma kezd megtörni. Messzi vidékeken, távol még az Öregerdő szélétől lépked a Tavasz. Messze jár, de mégis mintha leheletét már érezné minden teremtmény. 
A Napocska, aki oly magasan lakik fenn Égbolt otthonán, talán már látja is őt...

Kép forrása: Saját fotó

Tél még az úr, de hatalma kezd megtörni. Messzi vidékeken, távol még az Öregerdő szélétől lépked a Tavasz. Messze jár, de mégis mintha leheletét már érezné minden teremtmény. 

A Napocska, aki oly magasan lakik fenn Égbolt otthonán, talán már látja is őt. Sőt, egészen biztos, hogy látja, mert arcán egyre szélesebb mosoly ül, ahogy a napok annak rendje és módja szerint egymást követik. Orcája kipirult, akarcsak a mókusoknak szokott, az eleven kergetőcske után. Szemei üdén csillogók, sugarai pedig már meleget adnak, kellemes meleget, melyekkel az erdőt fésülik, lágyan, mint a könnyed tavaszi Szellő. Egyre jobban átjárják az ösvényeket, egyre jobban elérik a kicsiny tisztást. 

Az idegen szelek, akik Január végén, dühösen szaladtak tova a fák törzsei között, már messze földön járnak. A völgy mélyéből, a Szellő és társai bújnak elő újra és újra. Jókedvükben boldogan kergetőcskéznek, közben önfeledten kacagnak. Jámboran nyargalnak egymást követe, közben pedig a száraz avart hajkurásszák maguk előtt. Zizeg az avar, kacagnak a Szellők, derűs jókedv járja át a rengeteget. 

A Napocska egyre többet időzik az Égen, egyre több fényt, világosságot adva minden teremtménynek. Kora reggel pedig, amikor ébredezni kezd, narancsvörösre festi az Égbolt peremét. Az erdő Tündérei ilyenkor kiülnek a legmagasabb, a legdélcegebb fák ágainak a hegyére, és csillogó szemekkel gyönyörködnek az égi csodában. Piciny lábukat boldogan lógatják, szerényen kacagnak, ami épp úgy hangzik, mint a legapróbb csengettyű angyali zenéje. 

Ezen a hajnalon is éppen így történt. Az erdő tündérei vidáman kacagtak, halkan, szinte alig hallhatóan, de az ébredező rigó meghallotta őket a bokor mélyében. Különös érzés lett úrrá rajta, mintha valami megmozdult volna piciny szívében. Az egyik tündér ekkor kedvesen mellé szállt, és piciny fuvolát adott át neki. A rigó szemei boldogan csillogtak, és tudta jól mi a dolga. Éjfekete szárnyait széttárta, és felszállt a fa sudarába, a tündérek közé. 

Az Égbolt pereme izzott, mintha lángok nyargaltak volna rajta. Nézett a rigó jobbra, pillantott balra, miközben az Erdő egyik jóságos Tündére így szólt:

- Fuvolázz kedves Rigó úr! - hangja kedélyesen csilingelt, szemei boldogan csillantak, pirosló orcáján pedig széles mosoly pihent.

A rigó sárga csőrét nagyra nyitotta, és fuvolázó énekét kezdte szórni a pirkadatba. Nem volt hangos, még csak csöndesen, egészen szerényen szólt. Mintha csak a tündéreknek dalolt volna és az alant lakó hófehér virágoknak. 

A fa tövében a hóvirágok pihentek. Fehér szirmaikat a jóságos Tündér szépen kinyitogatta. A szirmok közül pedig piciny harangok tűntek elő. Hófehér, zöldel szegett, gyönyörű csengettyűk. Az egyik virág óvatosan megmozdította törékeny fejecskéjét, és felszólalt az Öregerdő legkedvesebb zenéje. A piciny csengettyűben, aprócska sárga ütő hangzott fel újra és újra. A többi hóvirág is zenélni kezdett, testüket a sötét éj után már a pirkadat dédelgette, miközben a rigó dala ölelte a délcegen álló fát. 

A különc vadszederbokor ágai között piciny madárka ébredezett. Hatalmas szemeit nagyra nyitva, tollacskáit felborzolva, szárnyait leszegve álldogált a legvékonyabb ágacska hegyén. Élénk narancssárga mellénykéje épp úgy izzott, mint a keleti Ég alja, mely mellényke alatt piciny szíve ezen a hajnalon hevesebben dobbant. Az Erdőt még félhomály ülte meg, pirkadati ébredés, de Benő mégis tisztán látta, amikor az erdő tündérének a szárnyán megcsillant az első fény. Könnyedén, akár a legkedvesebb pillangó szállt mellé a Tündér. Kicsiny kezében, pöttöm ujjacskái között, aprócska klarinétot tartogatott. A vörösbegy izgatottan topogni kezdett cérnavékony lábacskáin, rég nem érzett izgalom kerítette őt hirtelen hatalmába. 

Ekkor a Tündér óvatosan átadta neki az aprócska hangszerszámot, miközben így szólt:

- Szólaltasd meg a klarinétot kedves vörösbegy! Csodás előadásod hagy járja át minden áldott pirkadatkor az erdő rengetegét! - hangja olyan könnyed volt, mint nyári zápor után, a tisztáson megpihenő pára.

Benő szíve hevesen zakatolt, testét hetykén kihúzta, lábacskáinak megálljt parancsolt, akik, ha nehezen is, de követték akaratát, csőrét hatalmasra tárta és rákezdett előadására. Ami úgy hangzott, mint az erdő fái között csörgedező kis patak sekély vizének kedves hangja. 

A hegy legtetején álldogáló öreg Tölgy karjai között, gondosan horgolt, fekete sapkában bújt cinege reppent ágról-ágra. Különleges érzés járta át csepp szívét, épp olyan, mint amikor életében először megpillantotta Cseppikét. A keleti Égbolt peremén lassan, egészen megfontoltan ébredezett a Napocska. Csillike a széncinege nyugtalanul topogott cingár kis labdácskáin, ide-oda, ide-oda, mint aki első szereplése előtt áll ki egy hatalmas színpadra, a nagyérdemű közönség elé. Az első Napsugár óvatosan előbújt, első sugarával Csillikét simította végig. Látta, hogy piciny barátját ezen a reggelen különös izgalom kerítette hatalmába, és érezte, hogy jól esne neki egy kis lelkesítő simítás. 

Ekkor egy piciny Tündér szállt a cinege mellé. Szárnyai olyanok voltak, mint a törékeny csipke, amin a Napocska fénye szerényen csillan. 

- Kedves cinege, elhoztam neked a hangszerszámodat! - hangja csöndesen szólt. 

Csepp kezében, ujjacskáival kicsinyke tilinkót szorongatott. 

Óvatosan átadta a madárnak és így szólt: 

- Szólaltasd meg kedves cinege, hagy hallja mindenki a Tavaszt üdvözlő előadásod. 

Csillike orcája úgy pirult, mint a nyáridőben nyíló pipacs lehellett könnyű szirma. Örömmel vette át a különleges hangszert. 

Boldogan, hevesen zakatoló szívvel kiáll öreg Tölgy barátja legmagasabb ágára. Büszkén kihúzta magát, szemeiben a Napocska fénye csillant, és halkan elkezdte csengő előadását. Öreg barátja legmagasabb ágának a hegyéről Cseppike figyelte őt és érezte, hogy a gyönyörű előadás csak neki, csakis neki szól. A két cinege tekintete szorosan összeforrt, és érezték, hogy az élet őket egymásnak teremtette. 

Ezen reggelen az erdő tündéreinek nagyon sok dolga volt. Sorra látogatták meg az Erdő madarait, és mindenkinek átadták a különleges hangszerszámokat, hogy mire a Napocska utolsó sugarát is kinyújtóztatja, a rengeteget a madarak muzsikája járja át. Harkály Herold dobot kapott, amiknek a hangja messze-messze szállt az erdő fái között. Csuszka Kelemennek sípot adott a Tündér, amivel olyan élénken, olyan tisztán csengőn füttyögött, hogy minden erdőlakó felkapta rá a fejét. Gerzson, a kék cinege, Picinyke, a fenyvescinege, Barátka, a barátcinege épp olyan tilinkót kapott, mint Csillike, de mindenki másként tudta megszólaltatni. Ökörszem Ödön kürtöt kapott, aminek hangja mindenki muzsikáját túl szárnyalta. Olyan áthatóan, olyan erősen szólt, hogy senki nem nézte ki a pöttöm madárból az erdő rengetegét átjáró előadást. Pintyőke az erdei pinty, különleges harsonát vehetett át a Tündértől. Előadása erőtől duzzadó és messzi osonó volt, könnyedén kivált a többi hang közül. 

A messzi földről hazatért éneklő rigó fuvolát kapott, aminek a hangja olyan tisztán szólt, hogy mindenkit magához ölelt. 

Amikor mindenki megkapta a maga-maga hangszerszámát, és a Napocska utolsó sugarát is kinyújtóztatta, mint egy varázsütésre az Erdő minden madara életre keltette csepp hangszerét. Csodálatos hangokokkal telt meg a fák rengetege. Minden erdőlakó szíve hevesebben dobbant, mindenkit rég nem érzett boldogság járt át. Tudták, hogy ezen az reggelen minden megváltozott. Mindenki érezte, hogy, egy új, reményekkel teli évszak közeleg. Aki életet ad, álmokat ébreszt, ő pedig nem más, mint a dicsőséges Kikelet.

Miskolczi Tímea Panny, Blogger, amatőr meseíró

Miskolczi Tímea Panny vagyok, amatőr természetfotós és blogger. A Varázslatos természet blog írója és fotósa. Nem is olyan régen megkérdezték tőlem, hogy mit jelent számomra a természet. A válaszom egészen egyszerű volt, mely így hangzott: az életem. Ez a szó mindent magában foglal, mindent, ami megmutatja, mit is érzek iránta. Ki merem jelenteni, hogy a természet létezésem nagyon fontos része. A sorsnak hála...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások