Ébredező hóvirágok

Ébredező hóvirágok.

December csizmáján nehéz koloncként sárdarabok pihentek. Léptei nyomán a levelek némák voltak, nem zizegtek, nem suttogta szavakat. Csöndesen figyelték, ahogy öreg barátjuk nehézkesen ballag tova végtelen útján, majd az éj sötét leple alatt eltűnt szemeik elől. 

Az erdő túloldalán, a köd sűrűn szőtt fátyla alatt ifjú Január lépett be a fák rengetege közé. Boldogan füttyögött, meleg ködmönét kigombolta, a fejét melengető kucsmáját pedig kijjebb húzta a homlokából. Melege volt. Ekkor hirtelen megtorpant. Óvatosan leült a mohával fedett farönköre, kabátját megigazgatta, hogy a sár meg ne telepedjen rajta. Fejfedőjét pedig a zsebébe rejtette. 

- Majd jó lesz tán későbbre! - mormogott az orra alatt. 

Tán eltévedt, tán rossz helyen jár? Tette fel önmagában a kérdéseket, mintha saját magától várt volna választ rájuk. De felelet nem érkezett. Magába roskadva várt és várt. 

Az új esztendő első napján, mintha a Reggel is elaludt volna. A köd puha fátyla őt is féltőn betakarta és semmi kedve nem volt kibújni alóla. De az Égen a Napocska ébredezett. Mosolygó arcát a gondosan horgolt fátyol eltakarta, mégis mindenki látta a fényét, a Reggel is. Aki nehezen, nagyokat nyújtózva elindult szokott útján. 

Január meleg csizmája mellett nyirkos levelek pihentek. Hiába szólítgatta őket nem feleltek. De az egyik levél alól, mintha vékonyka hang bújt volna elő. Kíváncsan csillanó szempár figyelte őt. Teste törékeny volt, mint a leheletfinom dérkristály. Arca sápadt, mint a frissen hullott hó. 

- Te ébresztettél fel álmomból? Te vagy tán a Kikelet? - suttogott újra csöndes hangján, ami épp úgy hangzott, mint a piciny csengettyűk csöndes zenéje. A Hóvirág tekintete álmos volt, nem látta tisztán ki áll mellette. 

Január mellé gugolt, hogy jobban hallja a szerény hangot, hogy jobban lássa a piciny virágot. 

- Kedveském nem én ébresztettelek fel, tán a Napocska melengető sugara lehetett! - próbált Január választ találni a törékeny Hóvirág kérdésére. 

- Én Január vagyok, a Tél leghidegebb hónapja, messze még a Kikelet, de én addig megvédelek, hogy a fagy ne bántson téged! - suttogott csöndesen Január. Hangja olyan lágyan csengett, mint tán még soha. Aki pedig közel, s távol tisztán hallotta mindenkinek boldog szóra nyílt a torka. A cinegék dalolni kezdtek. Hangjuk olyan volt, mint az erdei kispatak vizének boldog kacagása. A csuszkák örömmel telve füttyögtek. Mintha azt szerették volna mindenki feléjük fordítsa a fejét, hogy mutassák az irányt hol suttog Január. A harkály önfeledten dobolt. Mintha fontos hírt akarna közzétenni az erdő porondján. A csízek és a tengelicek pedig elevenen csacsogtak egymás szavába vágva. 

Január arca úgy pirult, mint a nyár időben nyíló pipacs szerény szirmai. Szemeiben boldog fény lapult, szája pedig újra és újra mosolyra húzódott. Fagyos szíve egyre jobban meglágyult, ahogy a Napocska egész testét szorosan magához ölelte. 

Kezeivel óvatosan az avart kezdte igazgatni, amikor látta hogy bizony a Hóvirág nincsen egyedül. Piciny törékeny testetek, sápadt arcocskák és bágyadtan csillanó szemecsék szegeződtek rá. 

- Kedveskéim betakarlak titeket, hogy nyugodtan aludhassatok míg el nem jő a Kikelet! 

Az esztendő első hónapja óvatosan betakarta törékeny testüket puha avarral, melengető mohával és halkan, alig hallhatóan így szólt:

- Aludjatok, aludjatok, kedves hóvirágok! Álmodjatok, álmodjatok tavaszi világot! 

A hóvirágok sorra lehunyták szemecskéiket, Január lágyan csengő szavai mély álomba ringatták őket.

Vége