Kép forrása: Saját fotó
Hópihe és az Erdő csepp Angyalai.
Ezen a napon az Este hamar előbújt a Völgy mélyéből, és idejekorán kezdte el sötét fátylát teregtni a fák rengetege közé. A kis tisztásra ért utoljára, ahol megállt. Fejét az Ég felé emelte, de hiába kereste az Esthajnalcsillag szikrázó fényét és a karcsú Hold barátságos arcát, csak sötétszürke fellegeket látott. Nézett észak felé, majd nyugatra, ahol még halovány fény jelezte, hogy a felhők mögött tért a Napocska nyugovóra. Bármerre is tekintett csak a kényelmesen terpeszkedő felhők területek el. Olyanok voltak, mint a magas hegyek mögött pihenő hatalmas rónaság, aminek, ha a középre áll, se az elejét, se a végét nem látja.
-Lassan indulni kell! - kezdte magát sürgetni, hiszen mögötte már az Éjszaka készült. Szemeivel még egy utolsó pillantás vetett a távolba, amikor egy csöpp pihe szállt az orcájára. Szája szelére mosoly húzódott, szemeiben pedig öröm fénye csillant, de ezt senki nem látta, csak tán a Bagoly, aki a tisztás szélén álló akácfa ágai között várakozott, hogy hátha előbújik a fű közül egy eleven egér.
-Indulni kellene! - újra siettetni kezdte magát, de a lábai nem vitték előre. Látni szerette volna a hópihék táncát, érezni szerette volna hideg simításukat és hallani kacagó, életvidám hangjukat.
A tisztás túlsó oldalán már az Éjszaka álldogált. Éjszínű fátyla olyan volt, mint a fuvolázó rigó fekete ruhája. Az Este arcán a mosoly hamar tovatűnt, maradt volna, várt meg volna. A hópihéik egyre többen és többen lettek, pillanatok alatt pedig olyan sokan libegtek a levegőben, hogy az Este és az Éjszaka ezen a napon már nem látták egymást. Tekintetük közé hófehér függönyt szőttek a kristályok. Az Öregerdőt kedélyes kacagás, örömteli jókedv járta át. Ahogy teltek a pillanatok, a percek pedig egymásnak adtak át a helyüket, úgy lett egyre szebb és szebb az Öregedő rengetege. Január csak szőtte, szövögette a Tél ünnepi ruháját.
Este hangtalanul, szépen komótosan vissza ballagott a Völgy mélybe. Lépteit vidám nevetés, csilingelő kacagás kísérte. Járása nyomán a talajt gondosan befedő hópihék suttogtak. Karimás kalapján, meleg kabátján pedig csepp potyautasok kísérték őt. Tenyerét újra és újra kinyitott, és a benne megült törékeny pihéket ujjaival óvatosan megsimította, éppen úgy, mint ahogyan a mókus kölyköket cirógatja anyjuk. Arcát pedig az Ég felé emelte, hogy érezze a hókristályok lágy ölelését.
Ezen az Éjszakán nehezen jött álom az Erdő lakóinak a szemére, mindenki a pihék víg kacaját hallgatta. Akinek a szeme pedig éjszaka engedett láttatni, azok ámultan csodálták könnyed táncukat. Mintha víg mulatság örömteli hangja járta volna át a rengeteget.
A Tölgyfa törzsén álldogáló takaros kis hajlékban piciny madarak suttogtak. Vékonyka hangjukat közel s távol senki nem hallhatta, de egy hópihe éber fülébe, mint a lágy dallamok osontak be. Kíváncsian bekukucskált a takaros kis otthonba, és látta, hogy sápadt arcú madárkák pihennek odabent. Orcájuk épp olyan fehér volt, mint ő maga. Fekete gomb szemecskéi épp úgy csillogtak, ahogyan ő szokott, amikor a Napocska öleli testét féltőn és szerényen.
Óvatosan egyre beljebb és beljebb bújt, hogy még jobban lássa őket. A madárkák szorosan összebújva pihentek. Szárnyakkal egymást takargatták, egymást melengették.
Ekkor odakintről szerény hang szólalt meg. - Gyere Hópihe, gyere velünk, bújjunk össze a fa ágán! - szólították a társai. De ő ezen az Éjjelén nem tartott velük. Inkább a kedves arcú, madárkák között töltötte az idejét.
Lassan új nap kezdett virradni. Pitymallat mögött pedig a Reggel ballagott, aki ámultan látta, hogy a sötétség leple alatt, milyen gyönyörű fátylát szőtt Január.
Óvatosan szólítgatni kezdte az Erdő lakóit, hogy itt az idő, ébredjnek, mert az új nap reggele bizony megérkezett.
A Tölgyfa odvának a mélyben, egészen halkan, neszezni kezdtek a madárkák. Csepp csőrüket egymás arcához érintették, így üdvözve a megadatott új napot. Óvatosan kinyújtóztatták fekete, meleg harisnyába bújtatott lábacskáikat, szemeikből kitörölték az álmot, szárnyaikkal pedig újra és újra a másikat ölelték.
A hópihe csak állt és ámulva figyelte őket.
- Milyen szerény, milyen angyali kis teremtmények! - gondolta magában.
Az első madárka óvatosan széttárta szárnyait és kiröppent az odúból. De a fa ágán olyan vastagon pihentek a hó kristályai, hogy nem tudta hova szálljon. Egyhelyben repkedett, mint a nyári mezőn lebegő pillangó. Tétovázott, hogy hova is szálljon le.
-Fázni fog a lábacskám! - sóhajtozott, - Nekem nincsen meleg csizmácskám. - nyílt panaszra a csőre.
Ekkor megszólalt egy csilingelő hang:
- Kedveském segítek én neked! - suttogott a hópihe. - Gyere ide, emelj óvatosan a csőrödbe! - kérte a madárkát.
A csepp madár tanakodott, fejét hol jobbra hol balra billentette, miközben piciny karmaival erősen az odú bejáratába kapaszkodott.
- A hópihe olyan picike és olyan törékeny, hogyan tudná a csőrébe venni, hogy bantódása ne essék! Tanakodott magában.
Szíve hevesen zakatolt, miközben szemecskéi úgy fénylettek, mint a harmatcseppen csillanó napsugár.
Egészen óvatosan lehajtotta fejecskéjét, kinyitotta csepp csőrét és olyan gyöngéden emelte fel a hópihét, mint amikor a harmatos fűben oson a lágy Szellő, olyan óvatosan és olyan szerényen, hogy egyetlen cseppek se essen bantodása.
- Ez csiklandós! - kacagott közben víg hangon a pihe.
- Testvérkéim, testvérkéim! - szólalt meg újra, hangja lágyan csilingelt.
- Adjatok helyet a csepp madárkáknak, hagy tudjanak kiállni az ág hegyére.
A hópihék szorosan összekulcsolták csepp ujjacskáikat, neki rugaszkodtak, és könnyedén, akárcsak a fellegekből teszik útjukra indultak és boldogan huppantak a talajt borító társaik nyakába. Amikor földet értek újra szorosan összebújtak és mély álomba szenderedtek.
A csepp madár óvatosan maga mellé tette a hópihét, csőrével gyöngéden végigsimította, miközben társai sorra bújtak elő takaros kis hajlékukból.
Ettől a naptól fogva a csepp őszapót, aki csőrébe emelte a törékeny pihét, az erdő minden lakója csak Hópihének szólította. Piciny társait pedig az erdő Angyalainak, hiszen úgy reppentek a fák ágai között, mint a földre szállt Angyalok és még ruhácskájuk is épp olyan volt. Amikor pedig vastag hódunna fedi be a tájat, az ágak hegyről könnyedén hullnak alá a hókristályok, hogy a csepp őszapók lábacskái ne fázzanak.
Hosszú esztendők múltán is, szájról-szájra és csőrről-csőrre terjed a kedves történet, Hópihe és a csepp Angyalok meséje.
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a mesét írta: Miskolczi Tímea Panny Blogger, amatőr meseíró
Miskolczi Tímea Panny vagyok, amatőr természetfotós és blogger. A Varázslatos természet blog írója és fotósa. Nem is olyan régen megkérdezték tőlem, hogy mit jelent számomra a természet. A válaszom egészen egyszerű volt, mely így hangzott: az életem. Ez a szó mindent magában foglal, mindent, ami megmutatja, mit is érzek iránta. Ki merem jelenteni, hogy a természet létezésem nagyon fontos része. A sorsnak hála...