Hópihe és Esőcseppecske barátsága

Hópihe és Esőcseppecske barátsága.

Szürke, kövérre hízott felhők terpeszkednek az égen, minden szegletét eltakarva. Mögöttük némán oson a Napocska örökké mosolygó arccal, de fényét, testeket cirógató melegét nem szórja a tájra. Alkonyati sötétség fedi be az ösvényeket. A délceg fák csupasz ágai úgy bújnak köd puha paplanja alá, mint egy védelmező pokróc ölelésébe. Esik az eső. Cseppek sokasága áztatja bőségükkel a természetet, száraz helyet nem hagyva az erdő rengetegében. Finom neszezésük, mint halk csengettyűk, zenélnek egész álló nap. 

Ázott tollú cinegék reppennek a fák ágai között menedéket keresve, de mindhiába az eső mindenhol utoléri őket. Amott a egy ázott tollú széncinege keresgél rovarok után a fakéreg, sok kincset rejtő repedéseiben, egyedül, társtalanul. Az út túloldalán nyújtózó magányos bükkfa törzsén harkály kopogtat, lelkesen és fáradtságot nem ismerve gyógyítja betege mellkasát, majd miután végzett hullámos repüléssel szeli át az nyirkos avarral hintett ösvényt. Szajkó vijjog a messziből, erős hangja könnyedén úszik tova a fák törzsei között, majd fürgén szalad fel a sudarakba. Hangja épp olyan, mint az egerészölyv kiállítása. Könnyedén megtéveszti vele a hallgatóságát. De csak a figyelmetleneket. Azokat, akik nem tudják, hogy biz a kék tollakkal ékesített madár ott lapul az ágak rejtekében. 

Az öreg tölgy törzsén fázósan álldogál egy csuszka pár. Egyik a másik alatt, fejjel lefelé, a fa kérgébe vájt karmokkal. Némán időnek, mint akikbe bele folytatták a szót. Kéklő toll ruhájukon az eső cseppjei csillannak és gördülnek le könnyedén. 

A bokrok sűrűje közül az erdő daliásai tűnnek elő. Szarvastehenek szedik büszkén patáikat, nyomukban idei borjaik szökkennek játékosan, mit sem törődve a cudar idővel. Lépteik épp olyan méltóságos, mint a Nap fényében úszó napokon. Hiába van nappal, korgó gyomruk élelem után vágyik, az erdő pedig bőséges betevővel várja őket. Hiszen a talajon pihennek, az éhes erdőlakókat várják a makkok, a vadgesztenyék tömkelege. 

Hiába járja át cudar idő a természet ösvényeit az élet nem áll meg. Barnásvörös bundás mókus, akinek felöltőjéből az eső cseppjei hullanak, szájban jókora diót cipelve szedi aprócska mancsait. Hirtelen megáll, mellénykéje úgy fehérlik, mint a frissen hullott hó. Mellső lábaival az avart igazgatja. A nyirkos levelek sokasága közé piciny fészket kotor. Gondosan bele helyezi zsákmányát, visszatakargatja, precízen, majd szalad is tovább, mit sem törődve vele, hogy bőrig áztatja a hideg, téli eső. Érzi, tudja, hogy közeleg az idő, közeleg az igazi tél, a fagy, a cudar időket tartogató napok. Addigra pedig spájzaiban bőség kell, hogy legyen. Ösztöne erősebb bárminél, mely tetteit vezérli. 

A duzzadt hasú fellegekből csak hullnak és hullnak az eső csilingelő cseppjei. Zenéjük betölti az erdő rengetegét, melyben a némaság az úr, a nyirkos levegő az úrné. Ahogy a percek telnek, egymást követve viszik előre az időt. Az eső cseppjei között fehérlő, piciny pamacsok bújnak meg. Sietősen zuhannak alá, mint akinek az ideje fogytán. 

Fenn a magasban, a fellegek szélén, tanácstalanul topogó, szikrázóan fehér hópihék álldogálnak. Csillogó szemekkel az alattuk elterülő mélységet kémlelik. Félénken nyújtják ki piciny kezüket. Ujjacskáikkal tapogatózva párt keresnek maguknak, egy kedves társat, aki elkíséri őket, oly hosszúnak tűnő útjukon. Az esőcseppek pedig kezet nyújtanak nekik. Minden hópihének akad társa, egy elevenen csacsogó cseppecske. Piciny ujjacskáikat összefonják, erősen szorítva, hogy útjuk alatt szét ne váljanak. Óvatosan elrugaszkodnak és már zuhannak is lefelé. Az esőcseppek hangosan kacagnak, a hópihék szerényen csilingelnek, körbe-körbe forognak, könnyedén libennek, mint akiket felhőtlen jókedve kerít a hatalmába. Egymás mellé ülnek ki a fák, a bokrok ágaira, majd amikor elfoglalják helyüket, amikor sorsuk betejesedik eggyé válnak. A hópihék és az esőcseppek szorosan összebújnak, összeölelkeznek és egyek lesznek. Csillogó cseppecskék, akikben az erdő rengetege bújik meg szerényen.