A magányos király

A magányos király.

A magányos király 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, akit Fülöpnek hívtak. Ő volt a világ leggazdagabb embere. Mesés kincsek voltak a birtokában, szolgálók hada leste minden kívánságát. Óriási palotájában egyedül élt. Nem volt családja, nem voltak barátai, még egy kutyája vagy macskája sem volt neki. Viselkedése nem mondható éppen kedvesnek, mert mindig csak utasítgatott mindenkit, soha nem kért szépen.  

Kevélyen sétálgatott a palota udvarának közepén álló arany szökőkút körül, egyedül evett a végeláthatatlannak tűnő hosszú étkezőasztalnál. Ételeit a világ legjobb szakácsa főzte neki minden nap.  

Fülöp királyt sohasem látták mosolyogni a szolgálói. A nap huszonnégy órájában mogorva volt.  

Minden nap meglátogatta kincses kamráját és megcsodálta vagyonát. Ilyenkor elégedett volt magával, mert hát mi is lehetne attól jobb a világon, hogy nekem van a legtöbb kincsem!- gondolta ilyenkor.  

Egy nap vacsora után úgy döntött, hogy a palotából lesétál a kis ösvényen a tengerpartra. Nem járt ide túl gyakran. Ahogy a sárga, finomszemcsés homokban sétált mezitláb, gondolta megpihen egy kicsit, leült hát a vízpartra. A partra érkező szelíd, fehér hab mosta lábait. A nap már lemenőben volt, rózsaszínűre festette az ég alját. Amikor a nap lemenő sugarai találkoztak a tenger óriási kékségével, a király valami szúró érzést tapasztalt a szíve táján. Nem értette, mi történik vele. Tán itt a vég? Vagy miféle dolog ez?- tette fel magának a kérdést. Ahogy kétségbeesetten körbe pillantott maga körül, rájött, hogy egyedül van...mint mindig.  

Hirtelen egy tarka szárnyú pillangó repült a vállára és így szólt a királyhoz: 

• Hiába a csodás naplemente,  

Ha a szívedet bezárod te.  

Egyedül vagy e csodás világban,  

Elpusztulsz a nagy magányban.  

Tárd ki szíved kapuját, 

Hogy foghassa kezedet egy barát.  

A pillangó verse után értette meg Fülöp, hogy mi is az a szúró érzés a szívében. Egyik pillanatról a másikra rászakadt az őrjítő magány.  

Miközben hazafelé bandukolt az ösvényen, megfogadta magában, hogy megnyitja a népe előtt a palota kapuját és a szívét is.  

Mikor felkelt a nap, a király már izgatottan és örömmel a szívében állt a hatalmas vas kapu előtt és várta az embereket. A lelkében igazi boldogságot érzett. Beszélgetett az emberekkel, meghallgatta őket, igazán figyelt a mondanivalójukra. Aznap csak azért ment be a kincses kamrájába, hogy pénzt adjon az arra rászorulóknak. Segített mindenkinek, aki kérte. Addig a napig soha nem érezte még azt, hogy milyen jó, amikor segítünk másokon.  

Miközben egy helyi asszonnyal beszélgetett, a szeme sarkából egy feltűnően szép leányra figyelt fel. Egyszerű ruhát viselt, hosszú, szőke haja leomlott kerek vállára. A király odalépett hozzá és bemutatkozott: 

• Fülöp vagyok.-hajolt meg a szépséges lány előtt.  
• Eugénia. - bólintott a lány.  

A király körbevezette a lányt a palotában, megmutatta neki a festményeket és a szobrokat. Mire a körút végére értek, a király fülig szerelmes volt a lányba. Tetszett neki minden ebben a teremtésben: a haja, a mosolya, a jóság, ami áradt belőle. Fülöp érezte, hogy meghal, ha ővé nem lesz a lány.  

Eltelt egy egész esztendő. A palotában nagy volt a sürgés-forgás. Mindenki az aznapi esküvőre készült. Fülöp feleségül vette szíve választottját. Eugénia szerelmesen nézett a királyra. Mikor megcsókolták egymást egy tarka szárnyú pillangó repült Fülöp vállára. Ő csak mosolygott és tudta, hogy örökké hálás lesz ennek a pillangónak. Rádöbbent, hogy mit sem ér a szép palota és a mesés vagyon, ha nem oszthatja meg másokkal. A király barátokra talált. Uralkodása alatt pedig mindig segített a bajba jutottakon. Eugéniával  boldogan éltek, míg meg nem haltak.