A mesenagykövet és a róka

A mesenagykövet és a róka.

A mesenagykövet meseíró versenyre hívta össze ország-világ legjobb mesemondóit.

Hírnöke, Sylvette a róka volt, őt bízta meg a mesemondók felkutatásával. A felhívásra először az állat meseírók jelentkeztek, megannyi levél érkezett, madár és egyéb láb valamint patanyomokkal, különböző kézjegyekkel, de mivel a legtöbb állat nem tudott írni, így Sylvette-nek kellett személyesen felkeresnie a meseírókat, hogy lejegyezze a történetüket, és a nagykövet elé már csak azok kerüljenek, melyek méltóak lesznek a nagy megmérettetésre. 

Az első napon a Mesenagykövet kihúzott egy levelet a nagy halomból, amelyen egy madár lábnyom volt, két lábujj előre állt, míg kettő hátra. 

Nyomozd ki, hogy ki ez, kedves Sylvette?-mondta a rókának, és -jegyezd fel a történetét! A róka elővette az állat lábnyomok térképet, ami alapján hamarosan megtalálta a levél íróját, aki nem volt más, mint Burgundia fővárosának Gyöngybaglya.

A bagoly meséje

Épp hogy elterjedt a verseny híre, amikor Dijon, legrégebbi templomának az egyik sarkában egy kis kőből faragott bagolyszobor megmozdult. Alig lehetett érzékelni, mert a kőfaragvány két méter magasan állt a földtől és a templomnak egyébként egy nem feltűnő szegletét díszítette.

Amikor kitört a kis bagoly az üvegablak mögül, (mert pár éve meg akarták rongálni, ezért a város elöljárói üvegfalat építettek elé) hirtelen láthatóvá vált az arca, s mivel több, mint három évszázadon át nagy kívánságokat teljesített mindazoknak, akik kedves, szív alakú arcát megsimogatták, így nem csoda, hogy első látásra az arcocskája kicsit megviseltnek tűnt. Még belegondolni is szédületes, hogy hány bal kéz érinthette meg ez idő alatt! Nem hiába volt a város legfőbb ékessége, és nem hivatalos talizmánja.

A kis Gyöngybagoly, amikor az égi madarak ágról-ágra, fészekről-fészekre repülve egymásnak adták a hírt, hogy érkezik a nagykövet futára, izgatottan várta Sylvettet és mivel a találkozót a Miasszonyunk templomnál beszélték meg, a fölött repdesett ide-oda.

Sylvette, a Nagysebességű francia vonattal, estefelé érkezett a városba, és azonnal a találkahelyhez sietett, futás közben hallotta, hogy a feje fölött elrepül valami. Amikor felnézett egy hosszú nyakú, rövid farkú lényt látott, melynek lábai lelógtak. Tollazata nagyon világos és pettyezett volt, de egészében egy olvadt viaszgyertya bagolyra hasonlított. Sylvette először rettenetesen megijedt tőle, mert hirtelen azt hitte, hogy tán Egyiptomban van és egy mumifikált bagoly feléledt valamelyik fáraó piramisából, és éjjel ijesztgeti az élőket, de aztán amikor a bagoly egy éles, rekedt visításszerű hangot adott ki magából a következőképpen értelmezte: 

Engem nem nehéz megtalálni, mert Dijonban én vagyok a mustár, a bor, a helyi futballcsapat jelképe, én vezetem a turistákat körbe a városon. 

Hm, hát te Gyöngybagoly, igen csak örülhetsz, hogy ilyen híres vagy! 

Hát egyrészt jó, másrészt unom már, hogy én vagyok a bölcsesség szimbóluma, ugyanakkor minden apró-cseprő ostobasággal hozzám fordulnak.

Tudnál erre példát mondani kedves bagoly?

Igen, például a minap egy kíváncsi kisfiú azt az ősrégi kérdést tette fel, hogy: „Hány nyalás kell ahhoz, hogy elérjük a Tootsie Pop nyalóka közepét?” Tootsie Pop???? Bevallom neked őszintén, hogy azt sem tudtam, hogy mi fán terem! Kiderült, hogy a gyermek előttem már megkérdezte egy tehéntől, egy rókától, egy teknőstől és ezután hozzám, minő nagy megtiszteltetés, a bölcs Bagoly úrhoz küldték, mert minden állat azt javasolta, hogy valaki mást kérdezzen meg, azt állítva, hogy minden nyalás után ők amúgy beleharapnának a nyalókába.

Tehát ezért fordult hozzád a fiú!

Igen és én meg beleegyeztem a kísérletbe. Elkezdtem nyalogatni a narancssárga nyalókát, de hogy őszinte legyek nagyon ízlett, így már három nyalás után beleharaptam: „Három.” Vágtam rá a kérdésre szemrebbenés nélkül a választ.

Akkor a Bagoly úr szerint három nyalás kell ahhoz, hogy elérjük a Tootsie Roll közepét!-csapta össze a kezét a kisfiú édesanyja. És szerencsére ezután elégedetten távoztak.

De bizonyára bölcs és okos lehetsz, hiszen 22 állomáson keresztül mutatod be a turistáknak a várost. Legalábbis ezt mondták nekem itt a helyi emberek.

Igen ezt csináltam sokáig, de hogy ne kelljen unásig ismételnem mindig ugyanazt, így bronzból kis baglyokat önttettem és most, mint te is tapasztaltad, ők mutatják az utat, hogy mit érdemes kis városunkban megnézni.

És most milyen mesét hoztál nekem? -tért rá a tárgyra a róka, a templom legalsó lépcsőjén kényelmesen elhelyezkedve.-Mert kevés az időm, még rengeteg helyre kell ellátogatnom mese ügyben.

Rendben. Tudod-e hogy miért lettünk éjszakai ragadozók?

Hát, mert akkor jobban láttok! –felelte a róka, aki ekkor vette észre, hogy a Gyöngybagolynak a testméretéhez képest különösen nagy, fekete szemei vannak, a szeme körül sötét rozsdabarna karikákkal. Biztos a nagy szemeivel kompenzálja az éjszakai gyenge fényviszonyokat.-gondolta a róka le-lecsukodó szemekkel, mert már kezdett elálmosodni.

Ez is igaz, de valójában azért, mert régen versenyben álltunk a héjákkal. És hogy ne vadásszuk le egymás elől a finom falatokat, egereket, pockokat és békákat, megegyeztünk abban, hogy mi éjjel vadászunk, ők meg nappal.

És ez a történeted? Mert ha igen, akkor már megyek is! Hiszen ezt minden iskolás gyerek kívülről fújja. Látszik, hogy sokáig ott éltél bent a kőbörtönödben.

Nem, várj, ne ítélj elhamarkodottan!-kérlelte a bagoly a rókát.

Na jó, adok még egy esélyt!-egyezett bele a róka, ekkor a bagoly egy egeret pottyantott a róka lába elé vacsoraként, ettől aztán megnyugodott. 

Hallgatlak!-mondta beleharapva a finom egér pecsenyébe, és elővette a jegyzetfüzetét, majd a füleit hegyezve figyelt.

Ugye tudod, hogy az a babona terjedt el rólam, hogy aki megérinti az arcomat, annak szerencsét hozok!

Igen.-felelte csámcsogva a róka.

Nos, hogy miként esett az első eset, erről szól a történetem. Az egyik éjszaka, úgy 300 évvel ezelőtt, egy hős lovag, Philippe volt a neve, ide menekült a templomba. Nagy bűnt követett el, mert ellopott egy különleges rózsát a király kertjéből, amely a szépségért járó díj volt a lovagi tornán és olyan ritka rózsabokorról származott, mely minden évben csak egy rózsát termett, de az olyan gyönyörű volt, hogy mindenki csodájára járt és ráadásul egy éven keresztül virágzott. Persze Philippet megtalálták az alabárdosok, innen hurcolták el a király elé, aki viszont a halálbüntetés helyett arra ítélte, hogy minden éjszaka itt kell őrködnie a szobrom alatt. Így fedezett fel engem, s amikor megérintette az arcomat életre keltem.

A király lánya, Ariana, aki szerelmes volt Philippe lovagba, de tudta, hogy a rózsát nem neki akarta megszerezni, hanem szíve hölgyének Luciának, megátkozta, hogy soha ne legyen emberi felesége. Hogy ezt az átkot ellensúlyozzam ismertem két mágust, akikhez éjszakánként berepültem egy kis eszmecserére, ők a templom melletti ház padlásszobájában laktak, Mathias és Julián volt a nevük.

Felkerestem hát őket, elmeséltem, hogy mi történt, mire megsajnálták Philippet és varázslással a tölgy virágaiból, a seprű virágaiból és a mézvirágból megidézték a legszebb leányt, akit valaha is látott a világ, és aki szakasztott mása volt Philippe szívszerelmének. Ezután Philippe lovag szemére bűbájt bocsájtottak, aki amikor az egyik éjjel megpillantotta a lányt, azt hitte, hogy Lucia őt keresi, tehát végre elnyerte kedvese szerelmét a rózsa nélkül is. Titokban feleségül is vette, Mathias és Julián eskették össze őket. Én voltam a vőlegény korona tanúja.

A Viráglány, Lucia hasonmása, azonban nem volt hűséges, míg Philippet háborúba küldte a király, újabb vezeklésként, viszonyba keveredett a király egyik hadvezérével. Lucia hasonmása és a szeretője elhatározták, hogy amikor Philippe visszatér megölik. De még mielőtt rászánták volna magukat a gyilkosságra, a mágusok meg tudták akadályozni, hogy ne lehessen megölni sem nappal, sem éjszaka, sem bent, sem kint, sem lovon, sem gyalog, sem ruhában, sem meztelenül, sem semmilyen törvényesen készített fegyverrel. Ariana azonban a varázsgömbjétől megtudta, hogy alkonyatkor, hálóba burkolózva, egy fekete kecskén ülve, egy folyóparton, egy lándzsával meg lehet ölni, de csak egy évig, azokban az órákban, amikor mindenki misére megy. 

Amikor Philippe hazatért a háborúból, a Viráglány szerelmese a jóslat szerint egy lándzsával orvul megcélozta Philippet, akit a varázslók azonban gyorsan sassá változtattak, így el tudott repülni. A gonosz hadvezér azonban a nyomába eredt, és meglátta egy tölgyfán ülve. Ott termett Ariana, aki persze mind erről értesült a hadvezértől, és énekével lecsalta a fiút a tölgyfáról, majd visszaváltoztatta emberi alakjába. A két varázsló eközben utolérte a menekülő Viráglányt, akit bagollyá változtattak, a többi madár által gyűlölt teremtménnyé. És közben azt az igét mormolták, hogy: soha többé nem mered majd megmutatni arcodat a napfényben, és ez a többi madárral szembeni ellenségeskedés miatt lesz így. Zaklatni fognak és megvetnek téged, bárhol is találnak. És mindörökre bagoly maradsz! Eközben a szerető elmenekült, de másnap bűnbánatában követeket küldött Philippehez, bocsánatát kérve. A megsebesült Philippe azonban válaszul párbajra hívta ki, amit lándzsával kell végrehajtani. A szerető felszólította a katonáit, hogy valaki álljon ki helyette, de az emberei közül egy sem akart, mivel szerették Philippet. Hogy ne tűnjön gyávának, végül a hadvezér megüzente Philippenek, hogy azzal a feltétellel áll ki ellene, ha egy nagy követ helyezhet maga és Philippe közé. A lovag beleegyezett a kérésbe, majd olyan erővel hajította el a lándzsáját, hogy az átszúrta a követ, abból egy darab neki pattant egyenesen a hadvezér fejének, így Philippe igazságos harcban megölte riválisát. A király a hőstett hírére megbocsájtott Philippenek, aki végül elvehette az igazi Luciát feleségül.

Itt a vége, fuss el véle!-mondta a bagoly.

Aha, akkor már értem, hogy az átok miatt lettek a baglyok az éjszaka madarai! 

Hát nem egészen!-felelte a bagoly. De az már egy másik történet.