Barion Pixel

Ella, és a balatoni sellőlány


http://mocorgohaz.hu/

Ella, mivel az év nagy részében Belgiumban él a szüleivel és az öccsével, Milóval, ezért nyaranta mindig különleges utazásokba kezdünk Magyarországon. Az idén például a Balaton varázslatos világába pillantottunk bele. És sikerült izgalmas kalandokat átélni pajkos szellemekkel, a halpikkelyes vízi emberrel, Léllel, de főként Bodorkával, a szépséges sellőlánnyal, akinek elbűvölő hangját a nyári éjszakákon lehet legjobban hallani. Nem beszélve a kevésbé lenyűgöző teremtményekről, mint a gonosz Carla királynőről.

Az egész dolog úgy kezdődött, hogy Ella szeretett volna egy sellőlány uszonyt. Egy rózsaszínűt, arany árnyalattal. Nem volt szerencsénk, pedig bejártuk az összes fürdőruha boltot, de sehol sem árusítottak olyat, amilyet Ella elképzelt magának. Nem adtuk fel, mert hátha még mielőtt véget ér a nyár sikerül egyet beszerezni. Egy hét után aztán feledésbe merült a dolog, mert annyi élményben volt részünk, hogy nem foglalkoztunk többé a sellőlány uszonnyal.

De aztán egyik esti sétánk során kimentünk a kikötőbe, hogy megnézzük a Benedikt nevű hajót, amint elindul Badacsonyba. És Ella rengeteget fotózott, először a hajót, majd megörökítette a hófehér kócsagot röptében, a hídőr virágot, és a naplementét, amikor egyszer csak egy nagy hal bucskázott át egy sziklán egy horgászt megzavarva.

Mi volt ez? Kérdezte Ella miközben ijedtében meglökött, hogy majdnem mindketten beleejtettük a fényképezőgépünket a vízbe.

Hát ez volt a Bodorka!-mondta nagyapa.

Micsoda?

Hát egy balatoni hal. Búzaszeműnek is nevezik, nagy piros szemei miatt.

De ez nem hal volt, hanem egy lány!-kiáltottunk fel egyszerre Ellával.

Te is láttad, hogy zöldeskék ruhában volt és vöröses volt az uszonya?  

Igen én is láttam.-válaszoltam. Jé, hát akkor ez az a bizonyos Bodorka volt, a sellőlány, aki itt él a Balatonban.

Sohasem hallottam még róla Lulla, elmesélnéd?

Szívesen.-mondtam, miközben letelepedtünk a mólon.

Nos, Bodorka története úgy kezdődött, hogy itt a közelünkben, csupán pár száz kilométernyire van egy komor, elvadult palota,-úgy hívják, hogy a Fekete palota, -ami az Adriai tengerben áll. Nevét tetejének egykori fekete színéről, mások szerint a feketére festett ajtóiról-ablakairól kapta. Nem romos, csak egy soha be nem fejezett palota; az évszázadok során nem dőlt össze, de nem is fog soha összedőlni, mert az erős, viharos szél megszilárdítja és megbarnítja a falakat, mert a tenger hullámai nem aljasak, mint a tavaké, folyóké, támadnak, de nem korrodálnak. Minden évben, amikor a szüleimmel ott jártam a magas, széles, üvegezetlen ablakok gondolkodás nélküli szemekre hasonlítottak; a kapukon, ahol a küszöb lépcsőfokai eltűntek, a kék forgószél tréfálkozva és nevetve lépett be, kagylóhéjait a kövön keresztbe-kasul szétterítette, az udvarokban arénát állított, zöld és fényes hínárültetvényt hagyva maga után. És minden éjszaka a palota feketévé vált, korom feketévé; nagy kontrasztot képezve a fölötte derűs éggel, ragyogó csillagokkal, és a foszforeszkáló Adriai tengerrel. Míg a közeli ligetekben rejtőzködő villákból szerelmes dalok és a mandolin melankolikus hangjai érkeztek, a palota mindig komor maradt, és boltozatai alatt morajlott a tó hulláma.

Nos, ebben a palotában élt valaha a sellőlány, Bodorka, aki eredetileg a Pannon király lánya volt, de később szépsége miatt országában a "Napfelkelte istennő" nevet kapta. Az édesapja, a király annak ellenére, hogy volt ez a gyönyörű leánya, mégis azon szomorkodott, hogy nem született fia, aki követhette volna őt a trónon. Amikor Bodorka édesanyja meghalt a király új feleség után nézett. Hamarosan el is vette az olasz származású Carla hercegnőt, és kívánsága teljesült, mert az asszony egy fiút szült neki. És ekkor kezdődtek a bonyodalmak, mert a királynő természetesen azt akarta, hogy a fia legyen a király, ennek érdekében aztán megpróbált megszabadulni mostoha lányától. Egy nap arra kérte a királyt, hogy száműzze Bodorkát a palotából. A király azonban nagyon szerette a leányát, és amikor az asszony ilyet mert kiejteni a száján megharagudott rá, egyúttal kijelentette, hogy nem engedi, hogy bárki is gonoszságot műveljen vele. Ezt hallva a királynő gyorsan színt váltott, nyájasan elmosolyodott és kedves szavakkal hízelegni kezdett a királynak, amíg az meg nem bocsájtott neki.

De valójában a gonosz királynő dúlt-fúlt magában és elhatározta, hogy valamilyen varázslattal megszabadul mostoha leányától. Másnap, még napfelkelte előtt elküldte az egyik belső szolgáját, hogy hívja a palotába Pannon föld leghíresebb sámánját, akitől azt kérte, hogy mondjon átkot Bodorkára. És a rontás sikerült, mert Bodorka teste estére tele lett bűzlő kelésekkel, melyek rettenetesen viszkettek és amint megvakarta levedlett a bőre, mint a kígyónak. Sírt-rítt, undorodott magától és nem tudta, mit tegyen. A király azonnal hívatta a legjobb orvosát, hogy meggyógyítsa Bodorkát, az konzíliumot tartott más orvosokkal is, míg végül arra jutott, hogy a betegség nem természeti eredetű, hanem átoktól származhat. Ennek hallatán a királynő arra kényszerítette a királyt, hogy távolítsa el a leányát a palotából, mert az egész királyságra balszerencsét hozhat a betegsége. Mivel a király ezt nem akarta, kénytelen volt beleegyezni a királynő javaslatába, és száműzte Bodorkát a királyságból.

Bodorka betegen, egyedül, és céltalanul bolyongott erdőn-mezőn keresztül, azt se tudta, hogy merre jár, mert nyomorult sorsa miatt addig sírt, míg el nem apadtak a könnyei. De érdekes módon nem neheztelt a mostohaanyjára, akármilyen gonosz is volt az, mert arra gondolt, hogy az asszony előbb utóbb meg fog bűnhődni tettéért. Végül hét nap és hét éjszaka vándorlás után Bodorka megérkezett a Balatonhoz. A fáradt és elgyötört királylány a tó láttán máris jobban kezdte érezni magát, mert a tiszta, átlátszó víz látványa megnyugtató hatással volt zaklatott idegeire. És ahogy belemártotta a kezét a tóba, hirtelen egy természetfeletti hangot hallott, amely azt sugallta neki, hogy mártózzon meg benne. És Bodorka így is tett, a vízbe csobbanva aztán annyira jól érezte magát, hogy nagy boldogan lubickolni kezdett, és a Balatonban nyom nélkül eltűntek a kelései, sőt mi több a lágy víz még szebbé tette őt. De amikor ki akart jönni a tóból, hogy megszárítkozzon furcsa dolog történt, Bodorka alsó teste ugyanis hallá változott, csak a felső teste maradt meg lánynak. Azonban még mielőtt elkeseredett volna, hogy a lábai helyén uszony nőtt, kis szárcsák, kócsagok, tőkésrécék és egyéb vízimadarak gyűltek köré és odahordtak neki mindenféle kincset a Balatonból. Zöld hínárból ruhát fontak, kagylókból fejéket és nyakláncot készítettek neki. És ettől kezdve Bodorka a Balaton királynője lett. Udvartartásához a vidrák és a bíbor szitakötők is csatlakoztak és egyéb lények, de itt még nincs vége a történetnek.

Ugyanis a Balaton part egyik kis városában élt egy fiú, Lél nevű, aki minden idejét úszással töltötte, mígnem mihaszna fiában csalódott anyja megátkozta, hogy- Ha ennyire imádod a vizet, akkor változz hallá!-így kiáltott fel egy nap haragjában. És a fiún fogott az átok, mert másnap virradóra, amikor úszni ment félig hal lett belőle, kacsalábakkal és békatorokkal, de deréktól felfelé ember maradt, illetve minden naplementekor ismét visszanyerte teljes emberi alakját egészen napfelkeltéig. És a fiú jóságos vízi emberré vált. Mindig megjelent a halászoknak és figyelmeztette őket a közelgő viharra, valamint tájékoztatta őket a tengerfenéken található csodákról és kincsekről. Igen kincsekről, ugyanis mivel a Balaton tó partján épült falvak, városok egy része az évszázadok során hol víz alá került, hol kiemelkedett, ezeknek a romjai láthatóak voltak a tó fenekén. Lél beszámolói után halászlegendák kezdtek keringeni arról, hogy a Balaton egy a római korban elsüllyedt falut rejt, és a használati tárgyak egy része a tó iszapjában rejtőzik. Ennek persze külhonba is híre ment. Eljutott a Pannon király feleségének, Carlának a fülébe is, aki miután megtudta, hogy Lél kincseket talált a tóban, azonnal befogatott egy hintóba és a Balatonig meg sem állt, agyonhajszolva lovait. Amikor Lél falujába ért, a fiú éppen egy a római korból származó korsót hozott a felszínre arany ékszerekkel és pénzérmékkel tele. Amikor a kapzsi Carla ezt meglátta, azonnal megparancsolta Lélnek, hogy hozzon még fel többet, mert ahol ezt találta ott lennie kell még többnek is.

Lél ezután kiásott az iszapból pár kagylót, és azt adta a királynő kezébe, mire az dühösen az arcába vágta azokat, és az őt kísérő szolgáival arra kényszerítette, hogy újra meg újra lebukjon a tó fenekére, még akkor is, amikor nagy vihar tört ki. Lél ekkor már vonakodva merült alá, mert ráadásul közeledett a naplemente. Néhány drágakövet még a felszínre küldött, de ő már nem tért vissza, ugyanis naplementekor visszanyerte emberi alakját és már majdnem megfulladt, amikor Bodorka, aki befolyásolni tudta a vihart, lecsillapította majd gyorsan a segítségére sietett és egy távoli partra menekítette, majd a nádasban elrejtette. A királynő várt még egy darabig, hogy felbukkanjon a fiú a víz alól, de Bodorka akkora vihart kavart, hogy a királynő jobbnak látta, ha gyorsan hazaindul. Beszállt a hintójába és intett a kocsisnak, hogy induljon már, amikor is egy nagy szélvihar tövestül kicsavart egy fát, ami nagy puffanással ráesett a királynő hintójára…és a folytatást Ella ugye kitalálod?..Így jár, aki gonosz és kapzsi.. Itt a vége fuss el véle!

 

 

 

Xilvia, blogger, amatőr mese és fantasy író, újságíró

PRÉMIUM Xilvia Prémium tag

2007 óta írogatok. Utazásaim, kalandozásaim során megpróbálok feltöltődni és történeteimet a blogjaimon, és a Meskete portálon keresztül megosztani a világgal. Imádom a természetet és a misztikus történelmi helyeket, ezek hatására születnek meg a fantasy novellák..


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások