A Mikulás tévedése (Szeress engem!)

A Mikulás tévedése (Szeress engem!).

            A Mikulás induláshoz készülődött. A gondos manók már a szánra pakolták az összes ajándékot, amit a gyerekeknek készítettek. A rénszarvasok izgatottan toporogtak, szerettek volna már a levegőben repülni a hófehér táj fölött.

            Napok óta nagy pelyhekben hullott a hó, a fák ágait és a földet takaróként borította be. Délelőttönként a nap sugarai, éjjel a hold és a csillagok fénye csillogtatta. December hatodikán szélcsendes idő volt, sokan sétáltak az utcákon, gyakran nézegettek az ég felé, mintha valakit várnának onnan. Az ablakokban kiscipők, kiscsizmák, de még kispapucsok is álltak. A Mikulás ezekbe fogja beletenni a várva várt ajándékokat.

A hófehér szakállú, piros ruhás ember végre feltette a sapkáját, a házat rábízta a manókra, akik minden évben őrizték, amíg ő távol volt. Felült a szánra, és végre elindultak. Az emberek odalentről hevesen integettek, mikor meglátták a kivilágított, ünnepi fényben úszó járművet. A rénszarvasok elégedetten vették tudomásul, hogy az idén is sokan csodálják őket.

Megérkeztek az első címre. A Mikulás a kéményen keresztül becsusszant a nappaliba, elővette a piros zsákból a macit és a labdát, odavitte az ablakhoz, és letette őket. A cipőket szaloncukorral és csoki Mikulásokkal töltötte meg. Az asztalra süteményt és tejet készítettek ki számára, de sem szomjas, sem éhes nem volt, így nem nyúlt azokhoz. Mivel a házban mindenki aludt, lábujjhegyen, az ajtón távozott. Egész éjjel szorgoskodott, mindenhol úgy járt el, mint az első otthonban. Gyorsan fogytak az ajándékok. Hajnal felé már csak egy kiscica és egy kiskutya ücsörgött a zsákjában, türelmesen várták, hogy találkozzanak a gazdáikkal. A nagyszakállú elővette a címlistát. Két helyre nem ment még el, két gyerek nem kapta meg az ajándékát. Egy kisfiú és egy kislány. A fáradt Mikulás feltette a szemüvegét, hogy elolvassa, ki kérte a cicát és ki a kutyust. A papíron az állt, hogy a kislányé a foltos cica, a kisfiúé a barna kutyus. Előbb oda érkeztek meg, ahol a kisfiú lakott. A gyerekszobában mélyen aludt az ágyikójában, a lábujjhegyétől az álláig paplannal burkolózott be, alig látszott belőle valami. A Mikulás hirtelen azt hitte, hogy a kislányhoz érkeztek, és a foltos cicát ültette a párkányra, majd szokás szerint megtöltötte a kirakott cipőket édességgel. Folytatta az utat a másik címre, ahol a zsákjából kivette az utolsó játékot, a barna kutyust. Miután elhelyezte a párkányon, a kiscipőket itt is megtöltötte szaloncukorral és csoki Mikulással. Eközben észrevette, hogy azok rózsaszínűek, és már tudta, hogy jól összekeverte a dolgokat. Vakarta a fejét, hogy most mitévő legyen, ilyen még sosem fordult elő vele. A nap első sugarai már ott táncoltak a hópelyheken, így az számításba sem jött, hogy visszacseréli a játékokat, hiszen minden pillanatban felébredhetnek a gyerekek.

Néhány pillanat telt el, és a szőke kislány kinyitotta a szemét, azonnal kipattant az ágyból, és mezítláb, virágos pizsamájában szaladt megnézni, hogy járt-e nála a Mikulás. Kiborította a cipőjéből a csokit, cukrot, majd az ölébe vette a barna kutyát.

– De jó, hogy itt vagy! Nem téged vártalak, de nagyon tetszel nekem! – simogatta meg a puha kis szőrmókot.

A kutyus csóválta a farkát, és kérőn nézett rá:

– Szeress engem!

A kislány megértette, és így válaszolt:

– Máris megszerettelek! Mostantól mindig velem leszel!

A Mikulás a kertből figyelte őket, és megkönnyebbülten felsóhajtott, a tévedése nem okozott bajt ennél a háznál. Beült a szánba, és a rénszarvasokat megkérte, vigyék őt a kisfiúhoz, akinek a foltos cicát adta. Mikor odaérkeztek, a gyerek éppen a szőnyegen ült, ölében a foltos cicával.

– Tudod, éppen ilyen macskánk volt, mint te, de elkóborolt tőlünk. Sokat bánkódtam utána. Remélem, te itt maradsz nálunk örökre!– mondta.

A foltos cica csóválta a farkát, és dorombolása azt jelentette:

– Szeress engem! Nem megyek el, nem okozok neked fájdalmat!

A kisfiú megsimogatta. A Mikulás teljesen megnyugodva tért haza, hiszen a játékcsere nem okozott problémát egyik gyereknél sem.

            A hó egyre csak hullott. Aki csak tudott kiment a nagy játszótérre, ahol le lehetett szánkóval csúszni egy dombról. A kisfiú fent állt a dombtetőn, mikor a kislány belehuppant a vastag hótakaróba a pálya alján. A szánkó felborult, és a barna kutya kiesett az öléből. A kisfiú gyorsan utána csúszott, és felsegítette őt. Közben leejtette a foltos cicát. A két gyerek megismerkedett egymással, a kislány megköszönte a segítséget, majd keresni kezdte a kutyusát. Amint lehajolt, a cica akadt a kezébe. Közben a kisfiú megtalálta a barna kutyust.

– Éppen ilyet kértem a Mikulástól! – mondták egyszerre.

– Elcserélte a Mikulás az ajándékokat! – szólt a kisfiú.

– Úgy tűnik. Tudod mit? Látogass meg engem otthon, és akkor együtt játszunk mindkettővel! – ajánlotta a kislány.

– Mindig fény derül az igazságra! – szólt ki a Mikulás a felhők mögül.

A kisfiú és a kislány jó barátok lettek. Rendszeresen átmentek egymáshoz, sokat játszottak együtt. Teltek az évek, és egyre gyakrabban találkoztak. Egyik alkalommal a fiú azt mondta:

– Minket a Szeress engem foltos cica hozott össze!

A lány azt válaszolta:

– Igen. És a Szeress engem barna kutya. Mindenki tévedhet, a Mikulás tévedése a mi szerencsénk!

Mint mindenben, ebben is egyet értettek, mosolyogva nézték a polcon a barna kutyát és a foltos cicát, akik egymás mellett, nagy békességben ültek.