Padlás és Szélúrfi

Padlás és Szélúrfi.

            A kislány kinyitotta a szemét, a zöld sötétítő függöny színe már– már sárgának tűnt a bekandikáló napsugarak fényétől. Érezte a kávé illatát, ami a konyhából bekúszott hozzá. Ha máshonnan nem, ebből lehetett tudni, hogy reggel van.

            Felkelt az ágyból, elindult, hogy a szüleit üdvözölje. Apát nem találta a lakásban, Anya pedig mosott. A mosógépből kivette a ruhákat és áttette a centrifugába, abból egy kifolyó nyíláson keresztül egy lavórba folyt a víz, amikor az megtelt, ki kellett önteni belőle a lefolyóba.

Szerette nézni, olyan volt, mintha egy kis vízesés lenne a fürdőszobában.

Anya hajladozott, karcsú alakja egy pillanatra sem állt meg.

 – Készen vagyok – mondta, és a konyhába ment, ahol kakaót és vajas kenyeret tett az asztalra. – Reggeli után kiteregetünk! – szólt, és elindult a ruháskosárért.

A kislány már előre örült. Nagyon szeretett az anyukájával a padlásra menni, oda tette száradni a két szintes bérház összes lakója a nedves ruhákat.

Anya a hóna alá vette a ruháskosarat, ment felfelé a lépcsőn, ő pedig utána lépkedett. Figyelte a kék ruhán a fehér pettyeket, amíg folyton ide– oda ringatóztak, ahogy az anyukája haladt előtte. Végre kinyitották a vasajtót és beléptek a padlásra. Ott sejtelmes légkör fogadta őket. Az ablakok ferdén álltak és kicsik voltak, a nap fénye halványan világította meg a színes, száradó ruhákat, melyek az áramló levegő útját követve folyton mozogtak.  Párás volt a levegő,

és a világosabb csíkokban látszott, ahogyan a porszemek keringőznek. Táncuk soha véget nem érően folytatódott, még akkor is, mikor az ajtót és ablakokat bezárták.  Miközben a kislány ámulva nézelődött, anyukája rászólt:

– Most fellépünk a gerendákra, kapaszkodj a szoknyámba, le ne ess!

Ő igyekezett a ruha fehér pettyeit a markába szorítani, úgy lépett fel a gerendára, majd nem engedte el egy darabig. Jónéhány lépést tettek így.  Mikor Anya elkezdett teregetni, ő gondolt egyet, és elbújt egy nagy, fehér lepedő mögé, amely ott keringett a közelében.

– Bújócskázunk, vajon Anya megtalál? – tette fel a kérdést gondolatban.

Kisvártatva hallotta, amint az anyukája keresni kezdte.

– Hol vagy, merre mentél, kiteregettem, indulhatunk lefelé!

– Jól elbújtam, nem fog megtalálni Anya könnyen – kuncogott magában. Egy darabig csendben maradt, de aztán gyorsan megunta és kiáltott:

– Itt vagyok!

Anya a hang irányába fordult, megkönnyebbülten sóhajtott, majd összevissza nézelődött a padláson.

– Nem talállak, hol lehetsz, gyere elő! Te vagy a nyertes, jól elbújtál!

Mennyei érzés volt. Itt a padláson, a száradó ruhák, a táncoló porszemek és a kicsit bevilágító napsugarak között guggolni egy gerendán, egyensúlyozni rajta és elrejtőzni úgy, hogy Anya lesz megint a hunyó, mert nem találja őt! Jó kis helyet keresett magának! Aztán megsajnálta Anyát. Szegény, biztos szeretne ő is elbújni, nem mindig csak keresni őt. Megmozgatta a majdnem földig érő lepedőt.

– Ide bújtam, itt vagyok, itt vagyok, erre gyere!

– Bakk! – kiáltott anya, és elhúzta a lepedőt, nevetett. Megfogta a kislány kezét, és így szólt:

– Gyere, menjünk, mindjárt jön a jeges bácsi, vigyük a vödröt le a lovasszekérhez!

Több sem kellett a kislánynak. Sietett a gerendákon, ahogy tudott, aztán le a lépcsőn, mentek a lakásba a vödörért. Imádta mikor hozzák a jeget! Nagy tömbökben szedték le a szekérről, anya tartotta a vödröt és abba tették bele. A bácsi megengedte, hogy a lovacskát megsimogassa, aki türelmesen hagyta magát. A jeges vödörbe azután anya tejes üvegeket állított. Így nem romlott meg a nagy melegben, amíg a jégtömb vízzé nem olvadt.

Hirtelen megszólalt a csengő. Újabb bácsi jött, aki az összegyűjtött kenyérhajat vitte el a malacoknak. Ez a bácsi megengedte, hogy a kislány a félig telt kenyeres zsákot ráakassza egy kampóra, ami nem hasonlított a konyhamérlegre, mégis megmérte a súlyát a kenyérhéjnak.

– Számold csak meg, hányadik vonalnál állt meg a jel – szólt a bácsi.

– Egy, kettő, három! – mondta büszkén a kislány.

– Másfél kiló lesz – szólt a bácsi.

Mikor ő is elment, már igazán elfáradt a kislány. Játszott egy kicsit a babáival, amíg Anya főzött. Azt mesélte nekik, hogy a padláson, amíg Anya teregetett, ő kinézett az ablakon, és a szomszéd ház padlására rálátott, ahol Szélúrfi lakik. Szélúrfitól nem kell félni, mert nagy az ereje, de kedves is tud lenni. Például ha kicsit van kedve fújni, akkor hamarabb megszáradnak a ruhák. Persze ha felmérgesítik, akkor nagyon fúj, olyankor szélvihar keletkezik, és akkor jobb, ha mindenki a biztonságos otthonában marad. Ha nincs neki, akkor menedéket kell keresnie.

Ezeket Apáéktól hallotta, most eszébe jutott, és elmondta.

Közben Anyához átjött a szomszéd néni, aki a tegnap kölcsönkért piros paprikát hozta vissza.

– De megnőtt ez a kislány! Maholnap iskolába megy! – szólt viccesen, mikor meglátta.

– Még csak 1961– et írunk! – mondta Anya. Eljön az is, de még várni kell két évet! – folytatta nevetve.

Nem mondhatom, hogy unalmasan teltek a kislány napjai. Minden csupa játék, minden csupa mese volt. Ő és a szülei megtalálták a mindennapok örömeit. Persze mikor felnőtt, majd gyerekei, unokái lettek, a hétköznapok játéka és meséi változtak. Egy dolog azonban mindig állandó volt, az a mesebeli érzés, ami a gyerekekben születik, mikor a szüleikkel tölthetik az időt.