Nyuszi az egérlyukban

Nyuszi az egérlyukban.

            A nyuszi család erdei háza az erdészlak közelében épült. Gyakran ellátogattak oda, mert a kertben mindig találtak friss répát és salátát. Ezeket a háziasszony készítette ki számukra az ajtó mellé egy edénykébe, ha elfogyott, mindig pótolta másnapra.

            Egyik hajnalban Nyuszi korgó gyomorral ébredt. Már megbánta, hogy előző este nem ette meg a répafőzeléket, amit az anyukája készített vacsorára, de nem volt mit tenni, már megtörtént a dolog. Felült az ágyában, és látta, hogy a testvérei még most fordulnak a másik oldalukra, mind a ketten mélyen alszanak. Felkelt, megmosta a fogát és az arcát, majd kilopódzott a szobából. Halkan lépkedett a bejárati ajtóig, nehogy a szülei felébredjenek, kinyitotta, és kiosont rajta. Az erdő hűs levegője megsimogatta a bundáját, a nap első sugarai megpihentek a zöld faleveleken. Nyuszi futásnak eredt. Szaladt az erdei úton, ahogy a lába bírta. Hamarosan feltűnt a piros tetejű fehérre meszelt házikó. A kertajtóhoz érve szomorúan látta, hogy egy árva répa sincs kitéve oda, az edénykéjük üresen tátong. Elkeseredve állt ott egy darabig, majd meglátott a kerítésen egy nyílást, ahol a cica szokott ki-be járni.

– Bemegyek rajta, hátha találok odabent valami ennivalót! – suttogta, és bedugta a fejét a nyílásba. Kicsit szúrta a bőrét a drót, de a bundája sokat tompított rajta, így nem fájt neki, csak egy egészen picit, így óvatosan befurakodott a résen. Szétnézett az udvaron, ott csupa szép színes virág nyílt, répát és salátát egy darabot sem látott. Jobb oldalon, közvetlen a kerítés tövében egy kis épület állt, melynek ajtaját nyitva felejtették.

– Bemegyek oda, hátha ott tárolják a zöldséget! – gondolta, és a legrövidebb úton a ház közelébe ugrált. Mikor benézett, nem látott semmit, mert a deszkákon átszűrődő fény ellenére majdnem teljes sötétség uralkodott bent.

– Ha már itt vagyok, akkor megnézem közelebbről, mit tartanak ebben a kis házban! – mondta magában, és máris a sötét helyiségbe ugrott.

– Nyuszi hopp! – hallott egy vékonyka hangot, apró kuncogás kíséretében.

– Ki nevet ki egy éhes nyuszit? – kérdezte, vaksin tájékozódva a félhomályban.

– Én, a kisegér! – húzta meg a bajuszát egy incifinci egérke, és most még jobban nevetett, mint az előbb.

– Na, megállj, elkaplak, és visszaadom, ha tovább ingerelsz! – kiáltotta a nyuszi, és közben a bajuszát simogatta, mert nem esett jól neki, hogy meghúzgálták.

– Jól van, nem bántalak, hiszen éhes is vagy és vendég is vagy, aztán meg most találkoztunk először – komolyodott el a kisegér –, inkább meghívlak az egérlyukba. Fáradj be szerény hajlékunkba!

– Köszönöm! – enyhült meg a nyuszi, és elindult az incifinci kisegér után. Az egérlyuk egy lépésre állt tőle, de a szűk bejáraton a feje is alig fér be, nemhogy az egész teste! A kisegér agya sebesen járni kezdett, mit is tehetnének. Aztán eszébe jutott, hogy még nagyon régen, nagyapáik idejében készítettek egy menekülő kijáratot az egérlyuk másik oldalára, amely a kertbe vezetett. Akkoriban egy nagy macska egész nap az ajtajuk előtt ólálkodott, nem tudták megdézsmálni a háziak kamrájában a sajtot sem, mert nem lehetett kimenni érte miatta. Ezért a felnőttek összefogtak, és ástak egy alagutat, amely kivezetett a szabadba, és ezt olyan nagyra készítették, hogy akár egy guriga sajt is elfért benne.

– Van egy jó ötletem! – kiáltotta a kisegér.

– Mi lenne az? – kérdezte reménykedve a nyuszi.

– Gyere velem, mutatok egy másik bejáratot az egérlyukba! – ajánlotta a kisegér. – Szorosan utánam gyere! – folytatta, miközben elindult kifelé.

– Rendben, követlek! – felelte a nyuszi, és a nyomába eredt.

Kimentek a fáskamrából, megkeresték az egérlyuk túloldalán azt a régi lejáratot, amit még a kisegér nagyapja készített. Leemelték róla az álcázásra szolgáló fedelet, melyet avar borított, és bekukkantottak az alagútba.

– Mit gondolsz, beférek rajta? – kérdezte a kisegér.

– Nem tudom – bizonytalanodott el a kisegér. – Gyere, próbáljuk meg! – javasolta bizakodóan.

Azzal lassan elindult. A nyuszi követte őt, és megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor nem csak a feje, de az egész teste befért az alagútba.

– Jó nagy guriga sajtot hozhatott itt le a nagyapád! – mondta.

– Igen, népes család élt itt akkor! De ez a mi szerencsénk! – felelte az incifinci kisegér.

Kisvártatva beértek az egérlyukba. A nappali tágas, a konyha jól felszerelt, a hálószoba kényelmes ággyal ellátott volt.

– Egyedül élsz itt? – kérdezte.

– Sajnos igen – szomorodott el a kisegér.

– Szép a lakásod! – dicsérte meg a nyuszi.

– Köszönöm! Szívesen látlak benne bármikor! Nézhetünk együtt TV-t! – felelte a kisegér.

– Rendben, eljövök – szólt nyuszi.

– Azt mondtad, éhes vagy – emlékeztette az egérke, és elindult a konyhába ahonnan egy nagy sárgarépát hozott be.

Nyuszi örömmel elrágcsálta, majd így szólt:

– Otthon várnak a testvéreim! Mennem kell, de ígérem, eljövök hozzád holnap is!

Az incifinci kisegér bólintott, és azt felelte:

– Én pedig azt ígérem, hogy nem fogom meghúzni a bajuszod, ha legközelebb találkozunk!

– Az jó lesz! – mosolyodott el a nyuszi.

            Az úton hazafelé nagyon sietett, mert már magasan járt a nap az égen, és tudta, hogy otthon hiányolják, hiszen senkinek sem szólt arról, hogy hová megy. Mikor hazaért, mindent elmesélt szép sorban, a testvérei nem akarták elhinni, hogy nyuszi az egérlyukban járt. Ezért a következő nap őket is elvitte magával. Így történt, hogy az incifinci kisegér többé sosem maradt egyedül, a nyúl család és ő rendszeresen találkoztak, nem csak az egérlyukban, hanem erdőn, mezőn, és a nyúl lakban is.