Varázserdő gyermekei

Varázserdő gyermekei.

            A fák lombjain át beszűrődő napsugarak megpihentek két kisfiú arcán. A gyerekek mohaágyon feküdtek, egymást átölelték, úgy aludtak. Hosszú út állt mögöttük, és még napokon át tartó gyaloglás várt rájuk.

            A hajnali fény felébresztette őket, álmosan tekintettek körbe, és kellett egy kis idő, mire rájöttek, hogy az erdő mélyén vannak. Felfedező útra indultak, szerettek volna találkozni a híres beszélő medvével, aki tortát süt a gyerekeknek. Erről egy mesekönyvben olvastak, és meggyőződésük volt, hogy a házukhoz közeli erdőben rátalálnak, így útra keltek, de eddig még nem jártak sikerrel.

– Tegnap találtam otthon egy néhány pogácsát, elhoztam, gyere, együk meg! – mondta a barna kisfiú az öccsének.

– Rendben. Én pedig tettem el gyümölcslevet, igyuk meg! – felelte a szőke kisfiú.

Ettek, ittak egy keveset, és tovább mentek. A fák ágai a fejük fölött összeborultak, a zöld levelek halkan zizegtek rajtuk, a madarak a fészkekből kíváncsian kikandikáltak, figyelték, hogy merre halad a két gyermek.

– Nézd, arra van egy barlang, lehet, hogy ott lakik a beszélő medve! – mutatott a távolba a szőke kisfiú.

– Látom, az nagyon messze van ide! – mondta a bátyja.

– Térjünk le az útról, és vágjuk le a kanyart! – javasolta a szőke kisfiú.

– Arrafelé nagyon sűrű az erdő! – intette a bátyja.

– Gyere, menjünk! – erősködött a szőke gyermek, és határozott léptekkel letért az útról. A fű derékig ért, a cserjék ágai az arcába csapódtak. A testvére utána szaladt, és elkapott egy ágat.

– Vigyázz, nehogy kiverje a szemed! – mondta.

Óvatosan hajtották el maguk elől a gallyakat, közben megcsípte a csalán a kezüket. Órák teltek el, és még mindig nagyon messze jártak a barlangtól. Elfáradtak, és leültek egy fa alá.

– Menjetek arrébb, összedől a házam! – hallottak egy vékony hangot. Lenéztek a fűbe, és egy piros sapkás kis törpe integetett kétségbeesetten egy őzlábgombaház ablakából. A gyerekek arrébb húzódtak, és a barna kisfiú megszólította a törpét:

– Ne haragudj, nem vettünk észre!

– Még sohasem járt erre senki. Ti miért jöttetek? – kérdezte a törpe.

– Olvastuk egy könyvben, hogy az erdőben egy barlangban lakik a híres beszélő medve, és tortát süt a gyerekeknek! Őt szeretnénk megismerni! – mondta a szőke kisfiú.

– Jó helyen jártok, ez az az erdő! De még napokig kell gyalogolnotok a barlangig! Mielőtt elindultok, ennetek kellene egy keveset! – felelte a törpe.

– Nincs ételünk és italunk sem! – sajnálkoztak a gyerekek.

– Ez itt egy varázserdő. A gyermekeinek ad reggelit, ebédet, vacsorát! El kell érnetek, hogy az erdő gyermekeivé fogadjon benneteket! – mondta a törpe.

– Mit kell tennünk? – kérdezte a szőke kisfiú.

– Elvezetlek benneteket a legidősebb fához, a kérdéseire jól kell válaszolnotok! – felelte a törpe. A két gyermek bólintott, és elindultak a törpe után, a legöregebb fához. Megálltak előtte, és csodálattal tekintettek aranyló törzsére.

– Kérlek, fogadd őket a Varázserdő gyermekeivé, és adj nekik ételt és italt!– kérte a törpe az idős fát.

– Rendben van. Teljesítem a kívánságod, de csak akkor, ha válaszolnak a kérdéseimre! – bólintott az öreg fa.

– Kérdezz, kedves, öreg aranytörzsű fa! – kérték a gyermekek.

– Miért szereted az erdőt? – hangzott az első kérdés.

– Mert itt jó levegő van! – felelte a barna kisfiú.

– Mert gyönyörködtet, és erőt ad nekünk, ha sétálunk a fák között! – mondta a szőke kisfiú.

– Ez bizony így igaz. De van még kérdésem! Hogyan becsülitek meg az erdőt? Mit tesztek érte? – érdeklődött a fa.

– Fákat ültetünk, ha nagyok leszünk! – mondta a barna kisfiú.

– Megöntözzük őket! – felelte a szőke kisfiú.

A két gyerek közelebb lépett az aranytörzsű fához, és átölelték őt.

– Ne félj, megvédünk titeket! – mondták.

Az öreg fa meghatódott. Nem számított arra a szeretetre, ami a gyermekek öleléséből áradt felé.

– Mostantól a Varázserdő gyermekei vagytok! – szólt csendesen, és egyik levelével letörölt egy könnycseppet, mely a törzsén gurult lefelé.

A törpe elégedetten nézte a jelenetet, majd mikor a két kisfiú elengedte a fatörzset, így szólt:

– Menjetek a barlang felé, és ha láttok aranytörzsű fát, kérjetek tőle ételt és italt. Az utatok során éppen annyival fogtok találkozni, amennyire szükségetek lesz!

A gyerekek elindultak, és alig tettek meg néhány lépést, már állt is előttük egy ételt-italt adó fa. Megszólították őt, kértek tőle ennivalót, és minden kívánságukat teljesítette, hiszen a Varázserdő gyermekei bármit kérhettek tőle. Három nap és három éjjel telt el, mire a barlanghoz értek, ezalatt éppen annyi aranytörzsű fával találkoztak, ahányszor megéheztek, kaptak tőlük annyi ennivalót, amennyire szükségük volt. Mikor végre a barlanghoz értek, meglepetten látták, hogy a mesekönyvben szereplő híres beszélő medve a bejáratál áll, és integet nekik.

– Már vártalak benneteket, gyertek, kerüljetek beljebb! Varázserdő gyermekeit mindig szívesen látom! – mondta.

A két kisfiú belépett a barlangba, és finom málnaillat csapta meg az orrukat, mert az asztalon málnakrém állt egy nagy edényben. A tűzhely felé néztek, ahol sült a torta.

– Üljetek le, azonnal kész a málna torta! – mosolygott a beszélő medve.

Felvette a cukrász kötényét, és gyorsan kivette a malomkerék nagyságú süteményt a sütőből. Három lapot vágott belőle, mindet megkente málna krémmel.

– Parancsoljatok! – nyújtotta át szívélyesen a hatalmas tortát.

– Igaz volt a mese! Létezel, beszélő medve! – mondta a szőke kisfiú.

– És sütsz tortát a gyerekeknek! – tette hozzá a barna kisfiú.

– Persze! Itt vagyok, létezem, sütök tortát nektek! Hiszen ti Varázserdő gyermekei vagytok! – nevetett a medve.

A gyerekek beszélgettek vele egy keveset, majd hazafelé indultak, mert tudták, hogy otthon nagyon várják őket. Megálltak minden aranytörzsű fánál, adtak egy szeletet a hatalmas tortából mindnek, ők pedig ismét ételt és italt kaptak. Mikor az öreg fához értek, őt is megkínálták, aztán megkeresték a törpét az őzlábgomba házban.

– Milyen finom tortát hoztatok! Eddig még sosem jutott egy gyereknek sem eszébe, hogy adjon nekem egy kicsit! De meghálálom! Hunyjátok be a szemetek, és mire hármat számoltok, az ágyatokban ébredtek! – mondta a törpe.

A két kisfiú úgy tett, ahogy kérte, és valóban, háromra kinyitották a szemüket, és a gyerekszobában, a saját ágyukban ébredtek.   

            A mesekönyvet látták meg először. Ott hevert kinyitva az asztalon. A képen a beszélő medve a barlang előtt állt, egy málnatortát tartott a kezében. A Varázserdő aranytörzsű fái nem látszottak és a törpe sem, de a két kisfiú tudta, hogy ott vannak valahol, a sorok között, és várják azokat a gyerekeket, akik hisznek bennük.