Heni és a róka

Heni és a róka.

            Ez a nap éppen olyannak indult, mint a többi. Hermelin Heni nem is sejtette, mikor kinyitotta a szemét, hogy milyen izgalmakban lesz része. Mikor kidugta a lábát a paplan alól, érezte, hogy hűvös van, ezért gyorsan belebujt a papucsába. Útban a fürdőszoba felé megállt a tükör előtt, és meglepődve látta, hogy kezd fehérre változni a ruhája. A barna színt néhol fehér foltok tarkították.

– Henrik gyere gyorsan! – kiáltotta a testvérének.

– Mi baj van? Megyek már! – szólt álmosan Henrik.

– Nézd, a nyakam, a téli bundám kezd kialakulni! – mutatta Heni.

– Ez volt olyan sürgős? Igen, közeledik a november! Mire leesik a hó, jó meleg ruhánk lesz! – felelte Henrik.

Heni úgy gondolta, kihasználja a rendelkezésére álló időt, amíg nem köszönt be végérvényesen a hideg, addig nagyokat futkározik a szabadban. Nem evett egy falatot sem, se szó, se beszéd kinyargalt az ajtón, átfutott a sziklahasadékon, ment a rétre, ahol még zöld füvet és színes virágokat talált. Rohant, nem nézett körül, és így nem vette észre, hogy egy róka ólálkodik a rét túlsó oldalán. Szeretett a Csodaforrás partján szaladgálni, most is arra vette az irányt. A róka felfigyelt a hermelin lányra, és üldözőbe vette. A távolság eleinte nem csökkent közöttük, mert mind a ketten nagyon gyorsan szedték a lábukat. Heni már nem volt messze a Csodaforrástól, mikor meghallotta a róka lábainak dobbanását. Hátra nézett, és szinte megdermedt a félelemtől, mikor meglátta, hogy a vörösszőrű a nyomában van. Tudta, hogy össze kell magát szednie, és folytatni a futást, ha meg akar menekülni. Sebesen járt az agya, hogyan járjon túl a másik eszén. Azon fohászkodott, hogy még időben elérje a Csodaforrást, és ihasson a vizéből, akkor majd azt kívánja, hogy a róka legyen a barátja, és a víz valóra váltja majd a kívánságát, úgy, ahogy már annyiszor megtette.

A róka hallott már a forrás varázserejéről, és ő is szerette volna hamar elérni, hogy igyon belőle. Azt gondolta, hogy majd azt kívánja, ne legyenek barátok a hermelinnel, és akkor nyugodtan elkaphatja.  Felgyorsította az iramot, a távolság közte és Heni között nagyon kicsi volt, mikor végre elérte a forrást Hermelin Heni, ivott belőle, és így szólt:

– Bárcsak barátok lennénk a rókával!

Igen ám, de a róka is odaért közben a Csodaforráshoz, ivott a vizéből, és így szólt:

– Bárcsak továbbra is ellenségek maradnánk a hermelinekkel!

Mindketten elmondták a varázsigét, és mivel a kívánságuk ellentétes volt, minden maradt a régiben. Egymással farkasszemet néztek, majd a róka támadásba lendült. Éppen mikor rá akart ugrani a hermelin lányra, Henrik hangja hallatszott a forrás mellől:

– Bárcsak barátok lennének a hermelinek és a rókák! – mondta.

A róka teste elernyedt, szeméből eltűnt a vadászat utáni vágyakozás, nem üldözte tovább Henit.

A hermelin lány kimerülten ült le a parton, és csodálkozva nézett a bátyjára.

– Tudod, hogy megmentetted az életemet? – kérdezte.

– Hát, elég meleg helyzet volt! – felelt a bátyja.

– Hogy találtál meg? – kérdezte Heni.

– Ismerlek jól. Tudtam, hogy a Csodaforrás a kedvenc helyed. Láttam, hogy ész nélkül indultál útnak, rohantál, mint az őrült. Gondoltam, hogy ennek nem lesz jó vége, ezért utánad jöttem. Megláttam, hogy üldöz a róka, és igyekeztem észrevétlenül követni őt. Láttam, hogy mindketten isztok a vízből, hallottam, hogy ellentétes dolgot kívántok. Ezért amint odaértem, én is kortyoltam egyet, és hallottad, mit kívántam. Az én kívánságommal egy időben nem hangzott el másik, így az enyém teljesült! – magyarázta Henrik.

– Értem, és köszönöm, hogy vigyáztál rám. Kockáztattad az életedet! – szólt meghatottan Heni.

– A róka nem vett észre, mert elkapta a vadászat mámora, csak előre nézett, utánad futott, nem is nézett hátra! Ez volt a szerencse! – mondta a hermelin fiú.

A róka hallgatta a beszélgetést, és már nem is értette, miért akarta ő elkapni a hermelin lányt, hiszen szereti. Azelőtt miért üldözte? Erről fogalma sem volt. Odament a hermelin testvérekhez, és elnézést kért, amiért ekkora riadalmat okozott.

Elindultak hazafelé. A rét állatai nagyot néztek, mikor a rókát és a két hermelint a legnagyobb egyetértésben beszélgetni látták.

– Ez bizony csoda! – mondogatták.

Hamarosan a sziklához értek.

– Gyere, egyél nálunk, még Heni sem reggelizett! – hívta Hermelin Henrik.

A róka nagyon éhes volt, ezért elfogadta a meghívást, de nem fért be a sziklahasadékon, ezért nem tudott élni vele. Leült a réten, és így szólt:

– Köszönöm a jószándékot, de nem tudok bemenni hozzátok! Menjetek nélkülem, jó étvágyat, barátaim!

Henrik és Heni bemásztak a hasadékon, bekopogtak a házuk ajtaján, és megkérték Hermelin Mamát, hogy készítsen rántottát a rókának. A mamájuk először vonakodott, de mikor elmesélték neki, hogy mi történt aznap, akkor szívesen elkészítette a róka reggelijét. A testvérek kivitték a hasadék előtt üldögélő rókának, és azt mondták:

– Nem hagyjuk, hogy éhen maradj! Nézd, Hermelin Mama készített neked rántottát! Tessék, edd meg!

A róka megköszönte, és elfogyasztotta.

– Ti tényleg jó barátok vagytok! – mondta mielőtt elment.

            Ez a nap egy különleges nap volt a hermelinek és a róka számára is. Sokáig emlékeztek rá, hogy mennyi izgalommal telt, és milyen szép véget ért. Heni ezután még jobban ragaszkodott a bátyjához, mint eddig, hiszen megvédte őt ezen az átlagosnak egyáltalán nem mondható napon.