Tavaszi illatok nyomában

Tavaszi illatok nyomában.

            Tavaszi napfény árasztotta el a folyó partját. Gyémántként csillogott a víz felszíne és a belőle kiugráló halak pikkelye, amikor a sugarak rájuk vetődtek. A fények játéka lenyűgözte az arra járókat, többen meg-megálltak, és élvezték a látványt.

            A kislány és szülei közel laktak a folyóhoz, őket is kicsalogatta a jó idő a szabadba. Anya javaslatára leültek egy piros padra, ott megpihentek egy kicsit. A kislány egy tarka pillangóra figyelt fel, felállt, és utánaeredt. A lepke után szaladgálva eltávolodott a víztől, és finom illatot érzett. Körülnézett, vajon honnan szállt felé, de nem látott a közelben semmi erre utaló nyomot. A tarka pillangó szinte csalogatta őt tovább és tovább. Girbegurba földutakon haladtak, majd sűrű bozót következett, amelyen át kellett vágni. A finom illat egyre erősebben érződött. Elbódította és vonzotta a kislányt. Átvágott a bozóton, végül egy gyönyörű tisztásra érkezett. Itt két aranytörzsű fa állt, csodaszép virágok nyíltak rajtuk. Az egyiken fehérben, a másikon sötét rózsaszínben pompáztak. Olyan hatalmasak voltak a koronáik, hogy a tisztás közepén összeértek, és a fehér és rózsaszín szirmok egymásba kapaszkodtak. A kislány megtorpant, érezte az illatot, látta a színek összefonódását, és átadta magát ennek az élménynek. Mikor felocsúdott, akkor észrevette, hogy a tarka pillangó rászállt az egyik fa törzsére, így ő is közelebb lépett. Lábujjhegyre állt, hogy megérintse a fehér virágokat. Ahogy ujjai találkoztak a szirmokkal, hallotta, amint a fa sóhajtozik:

– Szomjazom, szomjazom, esővíz nem öntözött, folyó vize nem jár erre, kút amott a tisztás szélén, hozz vizet, hozz vizet, hogy tovább illatozhassanak a virágaim!

A kislánynak nem kellett kétszer mondani, azonnal elindult a tisztáson, a kút irányába. Egyre jobban szaporázta a lépteit, mert nem akarta, hogy a fa és az illatozó virágok sokáig szomjazzanak. Mikor végre odaért a kúthoz, látta, hogy jónéhány üres vödör várja, hogy telerakják őket vízzel.

– Tölts meg, tölts meg bennünket! – hangzott innen is, onnan is. Igyekezett gyorsan húzni a vizet, de szó, ami szó, nem nagyon haladt a munkával. Érezte a virágok hívogató illatát, hallotta a kérlelő szavakat, így összeszedte minden erejét és végre megtelt egy vödör. Megemelte és elindult visszafelé. Nehéz volt a teher, ezért botladozva ment előre. Ekkor a háta mögül kiáltást hallott:

– Segíthetek? Állj meg, túl nehéz az neked, viszem én! – állt meg mellette egy kisfiú.

A kislány letette a vödröt, elmesélte, hogy a szomjazó aranytörzsű fákhoz viszi a tisztásra a vizet. A kisfiú erre visszament még egy tele vödörért, egy másikat pedig félig töltött meg, és amikor megérkezett így szólt:

– Azt a vödröt, amit félig mertem vízzel, hozd te, a másik kettőt pedig viszem én! Merre találjuk a szomjazó virágokat?

– Haladjunk az illatok nyomában, gyere utánam! – felelte a kislány. Visszafelé sokkal rövidebbnek tűnt az út, hiszen végig beszélgettek. A kislány elmesélte, hogyan csalogatta a tarka pillangó és a virágillat a tisztásra. A kisfiú elmondta, hogy ők a kút közelében laknak, vizet akart vinni, amikor meglátta, hogy onnan éppen eltávolodik valaki, aki alig bírja el a vödröt. Gondolkodás nélkül a segítségére sietett. Megjegyezte, hogy nem látta még eddig az aranytörzsű fákat, így nagyon kíváncsi rájuk. Közben egyre erősebben érezték a tavaszi virágillatot, így tudták, hogy jó nyomon haladnak. Végre megérkeztek. Ráöntöttek egy vödörrel a fehér virágú fa gyökerére. Csodák csodájára a víz folyt, folyt a száraz földre, de a vödörből nem fogyott ki egészen addig, amíg a növény szomjasan itta. Mikor már nem kellett neki több, csak akkor ürült ki az edény. A gyerekek a kezüket mindketten a fa törzsére tették, hogy hallják a szavát. 

– Köszönöm. A másik vödörrel vigyetek a rózsaszínű virágzó fa lombja alá! Ő is szomjazik – mondta.

Úgy tettek, ahogy a fa kérte. Ebből a vödörből sem fogyott ki a víz, csak akkor, mikor már eleget ivott a rózsaszínben pompázó aranytörzsű fa. Hozzáérintették mindketten az ujjaikat a virágokhoz, és már hallották is, amit kért:

– A félig telt vödröt tegyétek a tisztás közepére! Szüksége van rá a tarka pillangónak, aki idevezette a kislányt!

A két gyerek teljesítette a kérést, majd az illatozó fák tövéből figyelték, hogy mi történik. A tarka pillangó idehívta az összes lepkét, aki szenvedett a szomjúságtól. Ezer és ezer pillangó szállt a rét közepére, tarkák, sárgák, fehérek, vörösek, kékek. Mindannyian mohón ittak. A tarka pillangó maradt utoljára, mert megvárta, amíg mindenki oltja a szomját. A vödör csak akkor ürült ki, amikor már egyikőjük sem akart kortyolni belőle.

– A pillangók miért nem isszák a folyó vizét? – kérdezte a kislány.

– Ezek a pillangók mindig csak a kútvízhez szállnak. Sosem láttam őket a folyóból inni. Talán azt gondolják, hogy nem elég tiszta. Biztosan attól félnek, hogy az ember beleönt valamit a folyó vízébe, és az elpusztítja őket. Lehet, hogy korábban már tapasztaltak hasonlót – felelte a kisfiú.

– Én soha nem öntenék a folyó vizébe olyat, ami beszennyezi, megmérgezi. Szeretném, ha a pillangók nem félnének belőle inni! – mondta a kislány. A kisfiú bólintott és a tekintetük találkozott. Igazán akkor néztek először úgy egymásra, hogy jól látták egymást.

– Mikor jössz el megint, hogy megöntözzük a fákat? – kérdezte a kisfiú.

– Jövök, ha szárazság lesz – ígérte a kislány. A kisfiú elkísérte a girbegurba úton visszafelé. Előttük a tarka pillangó önfeledten röpködött. Nehezen váltak el, de végül elköszöntek egymástól.

A kislány szülei a folyó partján ültek és nézelődtek. Itt megállt az idő, amíg a gyerekük távol volt. A kislány sokáig érezte a finom virágillatot, hallotta a fa kérését, látta maga előtt a virágait, és a szeme előtt lebegett a kisfiú is, aki segített neki.

            Teltek az évek, és amikor szárazság uralta a környéket, mindig az illatok nyomában járt, és amint megérintette az aranytörzset, ismét hallotta:

– Szomjazom, szomjazom, esővíz nem öntözött, folyó vize nem jár erre, kút amott a tisztás szélén, hozz vizet, hozz vizet, hogy tovább illatozhassanak a virágaim!

Ment a kúthoz, ahol a kisfiú várta, hogy együtt öntözhessék a fákat. Eközben felnőttek mind a ketten, a sok-sok beszélgetés során jól megismerték egymást, és úgy döntöttek, hogy a közös kertjükben együtt locsolják majd a növényeket, miközben figyelnek arra, hogy az aranytörzsű fák virágai se hervadjanak el.