A szomjas őzike

A szomjas őzike.

            Tikkasztó hőség volt. Az erdő népe szenvedett a szárazságtól. A közeli réten csörgedezett egy tiszta vizű forrás, mely enyhülést adott az arra járóknak. Nagyon gyakran látogatták ezekben a napokban, hogy oltsák a szomjukat.

            Hajnalodott. A nap elkezdte szokásos útját az égbolton. Az őzgida ébredezett avarral bélelt otthonában. Egy kis katicabogár szállt az orrára, őt vékonyka mellső lábával elhessegette.

– Csiklandozol hét pettyes katica! Szállj inkább egy pipacsra! – ajánlotta őzike a bogárnak.

A katica nem vitatkozott, tovarebbent. A gida körbenézett, és nem látta a szüleit sehol. Vajon hol lehetnek? Lehet, hogy reggelizni mentek! – találgatott magában. Egy darabig várt, de aztán elunta magát. A közelében lakó sün szomszéd most hajtotta álomra a fejét. Az éjjel folyton alagutat ásó vakond is bebújt földalatti otthonába. De lám, a pillangók ébren vannak! Pirosak, fehérek, sárgák és barnák, mind itt repkednek a virágok körül. Őzike szeretett volna velük kergetőzni. Csábította az erdő színes világa, a sok tarka virág és a frisszöld lombok. Madár csicsergés hallatszott a közelből.

– Megnézem, ki énekel ilyen szépen! – mondta hangosan, és kilépett a bokorból, mely az otthonukat rejtette.

– Szia, gidácska! Én a fülemüle vagyok! Felköltöttelek a dalommal? – kérdezte tőle egy madárka.

– Szia, fülemüle! Felköltöttél, de nem baj, már aludtam eleget! Nagyon szépen dalolsz! – felelte az őzike.

– Nem láttad a szüleimet? – folytatta.

– Láttam őket, amint a patak irányába mentek! – válaszolt a fülemüle.

– Gyere, mutatom az utat, biztosan te is megszomjaztál ebben a nagy melegben! – mondta, és azzal a kismadár lentebb repült, és a fák alsó ágain haladva a patak felé vezette az őzgidát. Út közben sok– sok gombát láttak, akik már nagyon várták a nyári záport. Az egyik pici őzlábgomba már nagyon kitikkadt.

–  Visszafelé hozunk neked vizet a patakból! Ne szomjazz tovább! – ígérte neki a gida, és amint látott egy nagy lapulevelet, letépte, és a hátára tette.

– Ebbe hozok vizet az őzlábgombának! – mondta a fülemülének.

– Rendben, mindjárt odaérünk! – szólt a madár.

Amint kiléptek az erdő sűrűjéből, megpillantották a rétet. A fű már tikkadtan, de még zölden hívogatta az arra járókat. Vízcsobogás zenéje hallatszott, így annak irányába indultak. Egyszerre megpillantották a szarvast és párját, amint éppen lehajtják fejüket és isznak a friss vízből. Eközben szegények nem láthatták, hogy a patak másik partja felé farkasok közelednek.

– Maradj itt őzgida, szólok a szüleidnek, hogy vadállatok közelítenek feléjük! – mondta a fülemüle, azzal sebesen a patakhoz szállt.

– Szarvas apa, őz mama, fussatok az erdő felé, mert veszély fenyeget! – mondta. A két állat felkapta a fejét, már látta, hogy szemből két szürke farkas siet a patakhoz. Szedték a lábukat, és hamarosan ott álltak az erdő szélén, őzgidájuk mellett. Mikor bebújtak egy nagy, öreg fa odvába, csak akkor kérdezték meg a kicsinyüket, hogy került ide.

– A fülemüle vezetett el, mert látta, hogy erre jöttetek, és gondolta, hogy én is nagyon szomjas vagyok, és szeretnék veletek együtt inni a patak vizéből! – mondta az őzike.

– Tudod – e kicsim, hogy te és a kis madár megmentettetek bennünket? – kérdezte agancsos apukája. Ekkor megjelent a fülemüle a fa legalacsonyabb ágán.

– Elmentek a farkasok, jöhettek a szomjatokat oltani! – csicseregte.

– Köszönjük a segítséged kismadár! – felelte a szarvas, és elindultak a patakhoz mind a hárman. A szomjas őzike alig bírt betelni a friss forrásvízzel, és mikor már eleget ivott, eszébe jutott az őzlábgomba, aki még mindig tikkadtan áll az erdőben. A lapulevelet megmerítette vízzel, a fülemüle, mint egy batyut, úgy fogta össze a csőrével, és elindultak visszafelé.

– Már itt is vagyunk kicsi őzlábgomba! – szólt az őzgida, és a fülemüle elengedte a csőréből a lapulevél egyik oldalát, így a víz ráfolyt a növényre. Alig telt el néhány pillanat, és magához tért a gyerek gomba.

– Köszönöm nektek, nem sokáig bírtam volna víz nélkül! – hálálkodott őzlábgomba.

– Szívesen hoztuk, örülök, hogy már nem vagy szomjas te sem! Nézd, ott a távolban gyülekeznek az felhők, éjjel biztosan megáztatja az erdőt az eső! – válaszolt bíztatóan őzgida, és tovább ment a szüleivel. Útjukon a fülemüle felszabadult éneke kísérte őket.

            Mikor hazaértek, az izgalmas nap után lepihentek. Szarvas papa így szólt a fiához:

– Olyan kicsi vagy, és máris tudod, milyen jó érzés, ha segíthetsz másokon! Nagyon büszke vagyok rád! Megígérem, hogy többé nem hagyunk téged itthon egyedül, amíg gyerek vagy!

Mikor befejezte a mondatot, őzike hozzábújt, és hamarosan mély álomba merült.