Tüllruhás lány

Tüllruhás lány.

         A kék égen már magasan járt a Nap, sugarait szerteszét szórta a világra. Mikor egy kis ország nagy erdejére tévedt a tekintete, szája mosolyra húzódott.

         A fák között egy rózsaszín tüllruhás lányt látott, hajában tarka virágfűzérrel tánclépésben haladt előre, közben megérintette az ágakat, és ennek nyomán mindenhol rügy fakadt. Mikor az erdő szélére ért, egy tisztáson találta magát, melynek szélén patak csobogott, partján egy fiú ült, és egykedvűen dobálta a kavicsokat a vízbe. A tüllruhás lány körbe táncolta a rétet, sok kis apró virág nyílt a lába nyomában, és a fű kizöldült mögötte. A fiú ebből mit sem vett észre, magába roskadva, szomorúan nézte a fodrozódó vizet.

A rózsaszín tüllruhás lány megsajnálta, odatelepedett mellé, és megszólította:

– Miért vagy ilyen szomorú? Mi történt veled? Elmeséled?

– Nem szeretném. Úgy sem értenéd! – felelt a fiú, és közben alig nézett rá.

– Miért hiszed, hogy nem értenélek meg? – kérdezte a tüllruhás lány.

– A lányok ritkán fociznak. De az ilyen tüllruhások soha! – felelte a fiú.

– Szóval nem sikerült egy gólt sem rúgnod a mérkőzésen, és veszítettek is – szögezte le a lány.

A fiú mérgesen nézett a patakra, bosszantotta, hogy ilyen jól kitalálta az ő nagy gondját a tüllruhás lány.

– Nézz a hátad mögé, mit veszel észre? – kérdezte a lány.

A fiú lassan megfordult, és morcosan felelt:

– Mit kellene látnom?

– Ibolyát, hóvirágot, csillagvirágot! Most bújtak ki a földből! – mondta a tüllruhás lány, és a kezét nyújtotta. A fiú először nézett rá úgy igazán. Kíváncsi lett, ki ez a kitartóan kedves, bájos ember, aki jobb kedvre akarja őt deríteni, és nem tágít mellőle. Mikor belenézett a smaragdzöld szempárba, minden haragja elszállt, a tiszta tekintet szinte megbabonázta. Megfogta a kis fehér kezet, felállt, és mintha csak álmodna, követte őt.

Elindultak az erdő felé. Út közben a réten a tüllruhás lány gyakran lehajolt egy-egy virághoz, és nevén szólította.

– Látod, mára egy egész ibolya szőnyeg terült el a réten! – mutatott a kéken hullámzó apró kis növényekre, melyek olyan hirtelen jelentek meg errefelé.

– Nagyon szép! – ismerte el szűkszavúan a fiú.

– Amott nyílnak a hóvirágok! – kalauzolta a lány.

– Csodásak! Már elmúlt egy év, mióta találkoztam velük – szólt a fiú.

– Gyere, nézd meg az erdőt! – húzta magával a tüllruhás lány.

A fiú akaratlanul is ment utána, és elállt a szava, mikor a rügyező fákat meglátta.

– Mennyi minden történt, nem is vettem észre! – mondta.

– Igen. Nyílnak a virágok, rügyeznek a fák, éled körülötted a természet! – bólogatott a tüllruhás lány, és közben megérintett egy-egy olyan ágat, melyen még nem fakadt rügy. Mire hármat pillantottak, ezeken is ott duzzadtak. A fiú teljesen átadta magát a látványnak. Körülötte az ébredő természet, amely a boldog napok reményét hozta el.

– Csukd be a szemed, elviszlek valahová! – mondta a tüllruhás lány, és néhány pillanat múlva már a levegőbe emelkedtek mindketten. A lány szélsebesen szállt, oda, ahol korábban járt, és ahol a mandulafákat már megérintette. Már messziről érezték a finom, édes illatot. Hamarosan megérkeztek, és leszálltak egy olyan útra, melyet két oldalról rózsaszín és fehér virágú mandulafák szegélyeztek. Sétáltak a két fasor között, és a tüllruhás lány hirtelen észrevett egyet, melyen egy virág sem nyílt ki. Odaszaladt, és megérintette a törzsét, ekkor az ágakat azonnal elborították a gyönyörű rózsaszín virágok.

A fiú elgondolkodva nézte a csodát, majd így szólt:

– Te magad vagy a tavasz kezdete! Hogy hívnak?

– Igen, eltaláltad. Én gondoskodom arról, hogy időben feléledjen a természet. Március a nevem.

– Te vagy hát Március. Kedves, bájos és szép ez a hónap, mint te. Találkozunk még? – szólt a fiú.

– Igen, minden nap eljövök ebben a hónapban, mert harmincegy napig én gondoskodom arról, hogy minden nap más csodák várjanak benneteket ebben a kis országban, itt a Földön – felelte a tüllruhás lány.

– Itt várjalak a mandulafáknál? – kérdezte a fiú.

– Majd én megkereslek! Sok a dolgom ebben a hónapban! – felelte Március, a tüllruhás lány.

Kinyújtotta kis, fehér kezét, a fiú megfogta, és már repültek is vissza a patakpartra.

– Később találkozunk! – intett búcsút a lány, és a fiú a nyíló vadvirágok között a réten hazafelé indult. Néha lehajolt, és alaposabban megnézett egy tavaszi növényt. Mosolyogva lépett be a kis házuk ajtaján.

– Anya, Apa, itt a tavasz! – mondta, és jókedve átragadt a szüleire.

– Megnyertétek a meccset? – kérdezte az apukája.

– Bár vesztettünk és nem rúgtam egy gólt sem, mégis nagyon jó mérkőzés volt, úgy gondolom, legközelebb mi nyerünk! – felelte a fiú.

– Remélem úgy lesz! – erősítette meg Apa.

– A tavasz tett ilyen reménytelivé, ugye? – kérdezte Anya.

– Igen. Március és a virágzó mandulafák! – felelte a fiú.

         Március ezer színnel szórta az újrakezdés örömét a tájra. Éjszaka bekukkantott a házba, ahol a fiú és a szülei csupa jó érzéssel telve álmodtak a rétről, a patakról, és a tavasz kezdetéről, majd rózsaszín tüllruhájában elégedetten tovább libbent.