A mindentudó fa

Egy sűrű erdő mélyén állt egy fa, amihez minden nap sokan jöttek, hogy elmondják neki titkaikat. A fát nem zavarta ha az emberek sokat beszéltek a boldogságukról vagy bánatukról. Szerette a hosszú történeteket. Sőt, örült, hogy sokan meglátogatják. Az emberek elmondásaiból kicsit jobban megismerte a világot. Mindegyik látogatót kedvelte, mert mind-mind más történetet osztott meg vele. Mégis volt egy valaki, akit kicsit jobban szeretett a többieknél. Egy 15 éves lány, akit Emíliának hívtak. Minden nap eljött a fához és elmesélte az aznapi történéseket. Nem volt sok barátja az iskolában. A tanulás volt számára a legfontosabb. Úgy gondolta első a tanulás, csak azután jöhetnek a barátok. Amikor ellátogatott a fűzfához, magával vitte a könyvét is. Gyakran olvasott fel a fának verseket, meséket. Úgy gondolta a fűz mindet ért, amit mond neki és ez így is volt. Mindent értett.

Egy napfényes délutánon Emília épp hozzá igyekezett. Nagyon izgatott és boldog volt. Amint odaért, leült a tövéhez, majd kis piros hátizsákjából elővett egy újságot. A címlapján a saját fotója volt. Elmesélte, hogy a cikk róla szól, mert egy lovaglóverseny nyertese lett. Imádta a lovakat. A lovaglás már öt éves kora óta a szenvedélye volt. Rendszeresen részt vett versenyeken, ahonnan mindig nyertesként tért haza. Miután ezt elmesélte, a fa együtt örült a kislánnyal. Nem sokkal később egy fiú, Edvárd érkezett az erdőbe, aki egyidős volt Emíliával. Amikor letelepedett a fűzfa tövéhez, megpillantotta az újságot, amit a lány otthagyott. Amint meglátta a fotót, azonnal szerelembe esett. Azt feltételezte, hogy aki itt hagyta a lapot, biztosan rendszeresen jár ide. Reménykedni kezdett, hogy talán a lány aki az újság címlapján szerepel, szintén meg szokta látogatni ezt a helyet. Ettől a naptól kezdve ő is minden nap eljött, hátha találkozik vele.

Egy vasárnap délután Emília és Edvárd egyszerre érkeztek a fűzfához. A fiúnak azonnal ismerős volt a lány arca. Elővette az újságot és akkor vette észre, hogy a fotón ő szerepel. Még a lélegzete is elállt. Odalépett hozzá és illedelmesen bemutatkozott. Ezután órákon át beszélgettek. Nagyon megkedvelték egymást. Megegyeztek, hogy minden vasárnap délután találkozni fognak a fűzfánál.

A két fiatal egymásba szeretett és elválaszthatatlanok lettek. Megtalálták egymásban a legjobb barátot és a nagy szerelmet is. A fa, ha beszélni tudott volna, elmondhatta volna mennyire örül a boldogságuknak, de mivel nem szólhatott, leveleiből hullajtott egyet-egyet a fiatal párra és így simogatta meg őket ölelés helyett.

A fűz még most is ott áll az erdő közepén és ugyan úgy meghallgatja az emberek örömét, bánatát és megőrzi a titkaikat.