A morgós hernyó szárnyai

A morgós hernyó szárnyai.

Valahol nagyon messze innen, erdő szélén, falu végén, volt egy hatalmas nagy rét. Ezen a réten nagyon sok virág nyílt, piros, fehér, sárga, kék. Aki arra járt, mindenki csak ezerszínű mezőnek hívta. A rét fölött éppen egy kék pillangó repkedett. Szállt egyik virágról a másikra, kereste a legmegfelelőbb helyet, ahol éjszakára megpihenhet. Mivel éppen akkor kezdett el szemerkélni az eső, meghúzta magát egy hatalmas őzlábgomba alatt. Ha a szárnyai vizesek lesznek, akkor nem tud repülni.

Ahogy ott kuporgott a gomba alatt, és nézte a földet érő esőcseppeket, egy egészen új világ tárult elé. Eddig mindig felülről nézte a növényeket, hogy mi rejtőzködik a színes virágszirmok alatt, eddig még nem látta.

Ahogy bámészkodott tovább, egyszer csak megáll mellette egy kis zöld hernyó. Nézi, nézi a rejtélyes idegent, majd bátorságot gyűjtve megszólítja.

‒ Mit keresel itt ezen a csúnya helyen?

A kis lepke csak nézi a hernyót, és nem érti, mire gondol.

‒ Érdekes ez a hely, de csúnyának nem mondanám. Inkább izgalmas ‒ válaszolta a pillangó.

‒ És most még az eső is esik ‒ folytatta a morgolódást a hernyó. ‒ Itt nincs semmi izgalmas. Csak a csúnya, fekete föld, a belőle kinövő zöld oszlopok, és a fűszálak között rád leselkedő ezernyi veszély. Ha van egy cseppnyi eszed, akkor amint eláll az eső, azonnal továbbállsz.

A kis lepke hitetlenkedve hallgatta a hernyót. Neki nagyon tetszett ez a fűszálak alatti rejtélyes világ. Nem akarta elhinni, hogy a kis hernyó ilyen rossz véleménnyel van róla.

‒ Pedig nagyon szép helyen élsz. Sok fű, ezernyi színes virág, ragyogó napsütés, ahol van élelem bőven.

‒ Igen ‒ dünnyögte a kis hernyó ‒ de ha nem vagyok elég szemfüles, akkor belesétálok egy pók hálójába, és én leszek a vacsorája. Vagy pedig egy vízből lesben álló béka uzsonnája.

‒ Ennyire nem lehet rossz a helyzet! ‒ fakadt ki a pillangó.

‒ Lenn a patakparton még veszélyesebb. Ott még többen leselkednek rád, hogy a vacsorájuk, esetleg a reggelijük légy. Ha pedig beleragadsz a sárba, akkor esélyed sincs. Mondhatsz akármit, ez a hely akkor is csúnya és veszélyes. És nem szeretek itt lenni.

– Akkor miért nem mész el innen? – kérdezte a kék pillangó.

– Mert ezt már ismerem. Itt már nem tud semmi sem meglepetést okozni. Tudom melyik fűszál mögött milyen veszély leselkedik rám.

– És ha máshol jobb lenne?

– Lehet – gondolkodik a hernyó. – De a máshol akkor is ismeretlen. És ha ismeretlen, akkor veszélyes, amit nem ismerek – fejezte be a gondolatmenetet a kis hernyó.

A kis lepke rájött, hogy mondhat akármit, nem változik a hernyó véleménye. Vagy talán mégis?

– Mi lenne, ha mutatnék neked egy másik világot? Ha nem tetszik, akkor visszajöhetsz ide. – ajánlotta fel a kék lepke a kis hernyónak.

– Másik világot?

– Például ezt a rétet.

– Mégis hogyan? A múltkor is felmásztam egy virágnak majdnem a szirmáig, észrevett egy madár, és majdnem madáreleségként végeztem.

– Mi lenne, ha szárnyakat kapnál? – érdeklődött a pillangó.

– Szárnyakat? Azt meg hogyan? – kérdezte a hernyó, azt hitte rosszul hall. – Hogyne, hogy miután megnéztem a másik világot, visszaveszed a szárnyakat, és itt maradok – zsörtölődött tovább.

– Most éppen egyszerre süt a nap és esik az eső. Ilyenkor itt is tudom használni a varázserőmet. Ha szárnyakat szeretnél, akkor tudok neked szárnyakat adni.

A kis hernyó közelebb ment a kék pillangóhoz, és alaposabban szemügyre vette. Most tűnt fel neki, hogy eddig erre még ilyen színű pillangót sosem látott. De még a szülei sem meséltek róla, hogy valamikor láttak volna. Erősen gondolkozott, hogy mitévő is legyen. Kipróbálja? Ne próbálja?

– Tényleg kaphatok szárnyakat? – kérdezte.

– Fordulj csak meg, és megtudod.

Amikor a kis hernyó megfordult, a pillangó csodaszép, áttetsző lila szárnyakat illesztett a hátára, majd meghintve egy kis varázsporral, jól odaragasztotta.

– Tessék, szárnyaid vannak. Nézd meg magad is, és ha kedved van hozzá, akár máris kipróbálhatod.

A kis hernyó hátrapillantott, és tényleg, ott voltak a szárnyai. Olyan szép lila szárnyakat, még életében nem látott, mint amit most kapott. Az eső közben elállt, és a kis kék lepke egyre sűrűbben nézett felfelé. Lassan indulnia kellett.

– Gyere, megmutatom, hogyan kell repülni. Csak csináld utánam, és neked is menni fog.

A hernyó nézte mit csinál a lepke, felemelkedik, billegteti a szárnyát, majd leül egy piros virágsziromra.

– Most rajtad a sor. Vannak szárnyaid, használd őket!

– Nem merem – mondta csüggedten a kis hernyó.

A kék lepke odarepült hozzá, hogy segítsen neki.

– Szárnyakat adtam neked, a bátorságot neked kell összegyűjtened, hogy repülni tudj!

– Bátorságot? Mégis honnan? Azt hol találok?

– A bátorság a szívedben van, pontosan itt benn! – válaszolta a kék pillangó, és a kezét a kis hernyó szívére tette. – Ha jól emlékszem arra, amit eddig mondtál nekem, akkor itt rengeteg bátorságot találsz.

– Tényleg?

– Igen. Aki naponta néz szembe ezer veszéllyel, annak nagyon sok bátorságra van szüksége.

A kis hernyó most már nem félt. Megrebegtette új lila szárnyait, és egyszer csak azt vette észre, hogy repül. Egyre magasabbra és magasabbra szállt, és csodálkozva nézett körbe. Amit a kék pillangó mondott, az mind igaz volt.

– Hogy tetszik a másik világ? – kérdezte a lepke, a hernyó mellé röpülve.

– Nagyon szép!

– Itt is vannak veszélyek, előfordulhat, hogy meg akarnak enni.

– Nem baj. Ez a világ annyira csodálatos! Annyi felfedezni való van itt. Itt maradhatok? Megtarthatom a szárnyaimat? – kérlelte a hernyó a kék pillangót.

– Ezt szeretnéd?

– Igen, mindennél jobban!

A pillangó odarepült a hernyó mellé, és bőségesen megszórta varázsporral. Egy kicsit talán még többet is használt, mert a hernyó egy nagyot tüsszentett tőle.

– Most már senki sem veheti el a szárnyaidat! Nekem most mennem kell, vigyázz a szárnyaidra, légy boldog velük!

– Ki fogja nekem megmutatni, merre repülhetek, és honnan jön a veszély? Olyan sokat akarok még tanulni tőled! – szomorodott el a kis hernyó.

– Ezeket már mind tudod – mosolyodott el a kék pillangó. – Csak bízz magadban!

A kis hernyó elhitte a kék pillangó minden szavát. Elköszönt tőle, és amikor már nem látta, elindult felfedezni az ezerszínű mezőt. Látta a rengeted színes virágot, ahogy megcsillan rajtuk a napfény. Röptében a patak felé ért, leszállt a partjára, mert megszomjazott. A víz tükrében azonban már nem a kis zöld hernyót látta. Egy csodálatos szitakötő nézett vissza rá.