A nap párnája

A nap párnája.

Nem mai ez a történet, de nem is tegnapi.

Mikor kezdte melegíteni a nap a földet,

S mélyéből a hűs vizek patakként buggyantak ki,

A növények hálás szívvel, bőséggel zöldültek.

Az állatok legeltek, gyarapodtak a mezőkön,

A Hatalmas fák az eget akarták elérni,

Dús levelükkel hűs árnyékot tartva délidőn,

Csendes zugot, otthont adva, hol lehet pihenni.

Igen, már olyan régen volt, még ükapám sem élt.

De még annak ükapja sem, senki ember fia!

Egy napon a tücsök és a szél kettesben zenélt,

Szerelmes, lassú dallamára felszállt a pára.

A patakokból az ég felé tört a sok kis csepp,

Hogy felhővé váljon, és magasztalja a napot!

A párából mi tagadás szép, fehér felhő lett,

A nap miatta este otthagyott csapot-papot.

Igazított rajta szépen, gyengéd mozdulattal,

Mint egy pihe-puha párnát feje alá tette,

Pihenni tért, hogy találkozzon álom manókkal,

Tehesse a dolgát másnap, pihenten felébredve.

Így tett minden egyes napon. Köszöntötte reggel,

Aztán megkezdte égi útját magára hagyva.

Felhőnk eleinte meg volt elégedve ezzel.

Ám egyszer fellázadt. Mi vagyok én? Csak egy párna?

Mást akart, többet, irigyelte a napot nagyon.

Mérge nőttön nőtt. Azt hiszi, hogy neki nincs párja!

Hát nem! Én jobb vagyok nála! Majd én megmutatom!

Csitítgatta a nap, békítgette őt szelíden:

Nem egyszerű a dolgom, estére elfáradok.

Szükségem van rád, teljes egészek vagyunk ketten.

Csak tedd, amit kell, ez a dolgod, mást nem mondhatok!

De a felhő mérge egyre csak nőtt, egyre dagadt.

Mit papolsz nekem? Én senki párnája nem leszek!

Ne mérgeskedj, rossz vége lesz ennek, így a nap.

Estére higgadj le, azt javaslom, én most megyek.

A felhő összegyűjtötte barátait hamar.

Tömörüljünk egységbe! Lázadjunk a nap ellen!

Erre a sok felhő az égen mindent betakart.

Olyan sötét lett, még a nap is megállt kelletlen.

A felhők csak dagadtak, gomolyogtak mérgesen,

Villámok cikáztak, szél csavarta ki a fákat,

A földön az állatok reszkettek félelmükben.

Egyszer csak megnyílt az ég, és hatalmas víz áradt.

Zúdult le az égből, mint egy óriás zuhatag,

Megáradt tőle a sok patak, folyóvá duzzadt,

De a sok folyó is megáradt, tengerré dagadt.

Egyszer csak minden elcsendesült, előbújt a nap.

Szétnézett a tájon, folyókon, a tengereken.

Simogatott fészekben reszkető madarakat,

Mosolygott, ahogy a víz csillogott a hegyeken.

Volt-nincs felhő, de mindennek van haszna, suttogta.

 A haragnak is, ha az ügyet előbbre viszi.

Lám, tenger lett a fekhelyem, a szép felhőpárna,

Egy új felhő kell, csak most nem olyan nagy, egy kicsi!

Gondolatát tett követte, mosolygott a földre,

Mosolyától igyekeztek a vízcseppek elé,

Fehér bárányfelhőként érkeztek fel az égbe.

Boldogan helyezkedtek a kékségben szerte-szét.

Estére aztán a nap, amikor már elfáradt,

A legközelebbi felhőt szépen elhelyezte,

A feje alá gyűrte, pihe-puha párnának,

Álmát csendben őrizte a csillagok fénye.

Hát így történt, hogy lettek tengerek a világon,

Azóta még mennydörög, és néha villámlik is,

De hamar helyre áll a rend, biztosan állítom!

Újra kisüt a nap, és újra lesz párnája is.